2008. október
Szalai Borbála: Mi a legszebb?
Mi lehet a legszebb
ezen a világon?
Sorra veszek mindent,
s tudom, kitalálom.
Szépek a tavaszi
rügyet bontó erdők,
szépek az ég kékjén
barangoló felhők.
Szépek a csillagok
a bakacsin éjben...
No, de mi a legszebb? -
kíváncsian kérdem.
Szép a sápadt fénnyel
ébredező hajnal,
mikor ezer madár
reggel köszönt dallal.
Szép a gyémánt-harmat
megcsillanó fénye,
szép, ha a szivárvány fon
koszorút az égre...
Ám énnekem mégis
legszebb a világon:
ha anyám szemében
öröm tüzét látom.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 22:03 - címkék: vers és kategóriák: Édesanyák
-
még nincsenek kommentek
József Attila: Az édesanyjának
Rajzás és nyüzsögés szívemben,
széllé kellene kerekednem,
ablakról ablakra szétfutni
s függönyötökben elaludni.
Jobbkezed csendes órazengés,
balkezed télesti derengés.
Örülök neked ködön át is,
ledobnék érted pacsirtát is.
Arcomat olajtól haraggal
hányszor törültem zsákdarabbal!
S nyálkás kosarakkal jártam
Engedd, hogy fátokat fölvágjam.
Lábadhoz leülvén, simítsd meg
hulló hajamat, erősítsd meg,
szülőcském, fillérem aranyja,
mennyezetemnek édesanyja.
Szelíd dörgésben, jó harmatban
csurgóra húzott rossz kalapban
nem fogok bolyongni már többé,
ülök és mosolygok örökké.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 21:52 - címkék: vers és kategóriák: Édesanyák
-
még nincsenek kommentek
Hárs Ernő: Tavaszi erdő
Fenyőtűvel
varr a tavasz
az erdőnek új ruhát,
napsugár
a cérnaszála,
ezzel ölt fát, bokrot át.
Villámgyorsan
jár a keze
napkeltétől alkonyig,
tobozt használ
gyűszűnek, hogy
fel ne sértse ujjait.
Néhány nap csak,
s zöld lomb ragyog
minden kopár törzs között,
vidám, dalos
gazdáikat
várják a kész öltönyök.
Csicsergéstől,
szárnycsapástól
zsong a roppant ruhatár -
azt se tudni,
hol az erdő,
s hol kezdődik a madár.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 21:45 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Kányádi Sándor: Erdő, erdő
Erdő, erdő, kerek erdő,
nem mozdul róla a felhő,
a napot is ritkán látja,
mégis zöldell minden fája.
Ha az erdő futni tudna,
vihar jöttén tovafutna,
de nem futhat, mert a fészkek
futtában mind leesnének.
Madarait némaságra,
kárhoztatná bujdosásra.
Milyen erdő az olyan, hol
még egy árva madár sem szól.
Ha gyérítik, morajozva
fölzúg, mintha tenger volna.
Ősszel búsul, télen hallgat,
kikeletkor újrasarjad.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 21:40 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Alekszandr Puskin: Madárka
A múlt idők kedves szokását
itt távol is megőrzöm én:
kiengedek egy rab madárkát
a tavasz fényes ünnepén.
Szelíd vigasz suhan felettem,
szívemben újra kél a hit:
hisz, íme szabaddá tehettem
e földön én is valakit
/Ford.: Kardos László/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 21:36 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Theodor Däubler: Tél
Erdő halk rejteke.
Hó, még óvatosabb
Legárvább őzike.
Kiáltok, mi riad?
A visszhang könnyű lépte
a fájó fák alatt
most sajdul, visszaérve,
a szívem közepébe.
Az erdő megrobajlott.
A hó semmit se hallott.
Őzike messze jár.
Kiáltottam. Be kár!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 18:37 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Shakespeare: Bűnöm, szerelmem
Bűnöm: szerelmem: s hogy gyűlölsz: erényed:
bűnöm gyűlölöd, bűn-szülte szerelmem:
óh, mérd csak helyzetemhez a tiédet,
s nem lelsz okot, megróni: vagy, ha lelsz, nem
a te ajkadról, mely bíbor díszét
már éppoly sokszor meggyalázta, mint én,
s volt szívek hamis frigyein pecsét
s kamat-élősdi mások ágya-kincsén.
Legyen jogos úgy vágynom rád, ahogy
vágyad, mint szemem téged, másokat les,
ültess irgalmat a szívedbe, hogy
irgalmat kapjon irgalmad, ha nagy lesz.
Kérhetsz még olyat, mit ma te nem adsz meg,
s akkor tán a saját példád tagad meg.
(142. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 18:18 - címkék: szonett és kategóriák: W. Shakespeare szonettjei,színdarab részletek, monológok
-
még nincsenek kommentek
Marie-Louise Vert: Mese a kőről, aki mindig elégedett volt
Volt odafenn a hegyen, félig belemélyedve a földbe egy nagy kő. Ez a kő mindig elégedett volt.
Mióta lehetett már ott, maga sem tudta...
Reggel harmattól frissen ébredt, délben a nap megforrósította és este, mielőtt elaludt, rózsaszínű és lila árnyalatokba öltözött.
Naphosszat a tájat nézte, és nem unatkozott. Hiszen ott voltak a szomszéd hegyek, melyek nagy köpenybe burkolt óriásokra hasonlítottak, akik azért gyűltek össze, hogy meséket mondjanak el egymásnak. Azután ott voltak a völgyek mélyedéseiben a házak kis csomócskái, fehérek, mint a fészekben a tojások, és a templom, akár egy kövér tyúk, úgy feküdt a közepükben. S ott volt még egészen távol, lent a síkságon ez a nagy ragyogó kígyó, a folyó.
Kövünk sok mindent látott a saját hegyén is: a legelőket, a csordák jövés-menését.Nyomukban csengettyűszó szállt. Majd lejjebb az erdőt, a sötét fenyőket. Ha a szél meghajlította ágaikat, olyan mozgással és zajjal elevenedtek meg, mint a tenger.
Körülötte hollók keringtek kiáltozva, és bogarak zizegtek a száraz fűben. Az eső és a napfény úgy vonult át a kövünkön, hogy a békéjét nem zavarta.
Márpedig a hegy rossz szelleme nem szerette a boldog embereket, sem a nyugodt tárgyakat.
Azt mondta a kőnek:
- Örülsz, hogy itt lehetsz?
- Igen - felelte a kő -, jól megvagyok itt.
- Úgy?! Örülsz! No, majd én kiköltöztetlek innen, és elgurítlak messzire.
- Micsoda szerencse! - mormolta a kő. - Utazni fogok.
Szörnyűséges földomlás keletkezett: a kő levált és elszabadult, lejtőről lejtőre bukott, majd begurult egy mély szakadékba.
- Milyen finom hűvösség van itt! - mondta, amint leérkezett.
Ez a vizek birodalma volt: mohaszálak és fodorkák alatt megbújva, kis források csörgedeztek a sziklák között. Odahallatszott tompa moraja egy vízesésnek, melyet a fák és bokrok elrejtettek a szem elől: a szakadék legmélyén pedig egy hegyi patak játszott bakugrást a sziklákon.
Kövünk egy hegyi patak medrébe esett.
Amikor az esés szédületéből magához tért, érdeklődve figyelte környezete életét: fehér hasú, fekete pöttyös hátú pisztrángok siklottak körülötte, bújócskát játszva. Apró rákok másztak feléje, visszafelé járva, és őalatta rejtőztek el...Mindez roppant mulatságos volt.
- Még mindig elégedett vagy? - kérdezte fütyörészve a rossz szellem.
- Igen - felelte.
A szellem erre dühösen kiáltotta:
- Majd megmutatom én neked! Elvitetlek egészen a tengerig!
"Micsoda szerencse! - gondolta a kő. - Még sosem láttam a tengert!"
És a hegyi patak megdagadt, zúgott, félelmetessé vált: magával sodorta a követ, az vele bukdácsolt egészen a folyóig. A folyó belevetette a folyamba, és egy szép reggelen megérkezett a tengerhez.
A kő utazása alatt megszabadult a földtől, mely besározta. Megcsiszolódott, és most szép gömbölyű volt, fényes, sima, mint a márvány, és oly kellemes tapintású is.
Az emberek felvették, ujjukkal simogatták, és nézegették.
- Milyen szép lettem! - mondta a kő. - Igazán örülök, hogy gömbölyű lehetek.
A rossz szellem ezt is meghallotta. Belegurította az óceánba, egyenesen egy sziklahalom közepébe. Egész nap követte a hullámok mozgását, melyek a szirtekhez csapkodták: ekkor összetört, szétmorzsolódott, és kis kavicsokként a partra hullott.
-" Milyen kellemes itt!" - gondolta magában, míg a fürdőzőket nézte. Gyerekek körében élt, akik parányi ásójukkal kivájták a homokot, vagy süteményeket készítettek.
Addig taposódott, mígnem lágy, aranysárga homokká lett, mely vízként folyt alá az ujjak között.
- Érzem, hogy könnyűvé válok, oly könnyűvé... - mondta még mindig örömmel.
A rossz szellem végül is megfeledkezett róla. Visszatért a hegyekbe, hogy más élőlényeket és más tárgyakat gyötörjön.
A kő pedig boldog időket ért meg: a gyerekek nagyon szerették napszínű homokját.
Azután egy este, mikor már nem volt több, mint egy csipetnyi aranyló por, könnyű szél járt arra: végigsimítva a virágzó orgonabokrokon, magával vitte őt egy illatos fuvallatban.
Így tűnt el a kő, aki mindig elégedett volt.
/Ford.: Balázs Éva/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 17:36 - címkék: mese és kategóriák: Mesék a természetről
-
még nincsenek kommentek
Krilov: A kis doboz
Sokszor gondoljuk, hogy valami újság
a dolgok lelke, túlzott bonyolultság,
pedig a nyitjuk, ha nem is lapos,
egyszerű és mindennapos.
***
Kalitkás kis dobozt hoztak valakinek,
remekmű volt, mindenki megcsodálta.
Épp ekkor lépett a szobába
a Fő-mester, s ahogy ráesett a szeme:
"Ennek a doboznak," mondotta, " titka van,
azért nincs rajta látható zár!
De majd én kinyitom, ki én! Ne mosolyodjál,
barátom, olyan gúnyosan:
meglelem titkos zárait:
mint mester, én is érek valamit!"
És nekilát
szöget nyom, kapcsokat: már
ismeri a doboz mindegyik oldalát
s rajtuk rendszeresen és összevissza babrál:
a többiek pedig
várakozva nézegetik.
Egyik suttog, a másik mosolyog, s e
játék közben szavak hallatszanak:
"Itt se, ott se, amott se..."
A mester izzad, próbál, egyre csak
fürkészkedik: "No most!" -
s végül elfárad és leteszi a dobozt.
Egyszerű volt a titka,
nem nyílt ki a kalitka.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 9:20 - címkék: vers és kategóriák: Állatmese és tanköltemény
-
még nincsenek kommentek
Shakespeare: Van új az agyban, amit toll leírhat
Van új az agyban, amit toll leírhat
s mintádra nem formált hű szellemem?
Van-e új szó, új tétel, mutatni, mily nagy
benned a kincs s bennem a szerelem?
Nincs, édes fiú, ahogy pap misézik,
mondom mégis az örök szöveget:
én s te: nem látom réginek a régit:
mint először volt, oly szent szép neved.
Friss díszében az örök szerelem
nem méri az évek súlyát, porát,
nem hisz az arc sorsos redőiben
s ifjú apródnak tudja vén korát.
Mert vágya rügyét látja ma is ott,
hol idő s külszín csak romot hagyott.
(108. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 9:13 - címkék: szonett és kategóriák: W. Shakespeare szonettjei,színdarab részletek, monológok
-
még nincsenek kommentek
Lermontov: Őszi napfény
Szeretem ragyogásod, őszi nap,
mikor széttéped a felhők s a köd
fátyolát és fakuló sugarad
megcsillan a szél rázta fákon, a
porhanyó pusztán. Szeretlek, te, nagy,
nagy tündöklés: búcsúzó heved a
cserbenhagyott szerelem bánatát
és titkait idézi. A tüzed
nem hidegebb, de a természetet
s mindazt, ami érzett, gondolkodott,
nem melegítik át a fényeid.
Szívemet se. Él benne a parázs,
csak félreismerték az emberek:
most már nem gyújtja szemem sugarát
és nem izzik föl sápadt arcomon.
De hát miért is gyötörje megint
gúny s kétely a boldogtalan szívet?
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 7:44 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Lamartine: Az ősz
Üdvözlégy maradék zöld koronádban, erdő!
Üdvözlégy, sárguló lomb a dúlt pázsiton!
Utolsó szép napok! A természet kesergő
gyászát testvérien keresi bánatom.
Álmodozva rovom a magányos, kis ösvényt:
jólesik látni a fény végső sugarát,
e sápadó napot, mely csak gyengén s időnként
nyilaz lábam elé a sötét fákon át.
Igen, amikor már így haldoklik az élet,
fátyolos szemei még jobban vonzanak:
barát búcsúja ez, mosoly ez , lepecsételt
ajkakról még felénk nevető pillanat.
Így, minden láthatárt már-már elhagyni készen
és siratva, hogy úgy szűnik múlt és remény,
még visszafordulok és sóvárogva nézem
sok kincsét, mely soha nem lehetett enyém.
Föld, Nap, s te, völgy, világ, óh, édes, drága élet,
könnyem kicsordul a sír szélén értetek:
mily gyönyörű a nap a haldokló szemének!
Mily illatos a szél, mily tiszták az egek!
Óh, hogy üríteném most fenékig a kelyhet,
melybe nektárt s epét kevert egy égi kéz:
ha adhatta sötét italát életemnek,
ki tudja, tán maradt alján egy csöppnyi méz!
Tán még várt volna, tán várt is a visszatérő
boldogság, melynek a reménye elveszett!
S akadt volna talán egy megértést ígérő
lélek a sok között, akit nem ismerek!...
Illatát a virág a szélnek adva hull le:
fénynek, életnek ily búcsúszóval felel:
Meghalok!...- S mikor ő, én is, végsőt lehelve,
zengő és bánatos sóhajban múlok el.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 7:28 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Szép Ernő: Virágok
Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom.
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat,
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is oly szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 7:20 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Birtalan Ferenc: Letépős
Egyszer én is verset írtam,
és megmutattam Apának.
Azt mondta:
hmm...érdekes...meg hát...
De nincs igaza,
mert nem hallotta,
amikor összevesztem a tulipánnal,
és igazából mérgemben írtam
azt a letépős verset.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 7:17 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Csanádi Imre: Májusdicsérő
Május
mosolygó,
békák torkát
megoldó,
gyöngyvirág-nyitogató,
cserebogár-zúgató.
Röptetsz
madarat,
meghozod
a nyarat,
fészekalja
fecskét,
fára cseresznyét.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 7:15 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Zelk Zoltán: A kis kertész
Kora reggel talpon vagyok,
kis kertembe kiszaladok,
várnak énrám a virágok,
rózsák, szegfűk, tulipánok.
Hogyha beszélni tudnának,
tán jó reggelt kívánnának,
hangos szóval köszönnének
szomszéd kertnek, napnak, szélnek.
De én így is értem őket,
látom milyen vígan nőnek,
látom milyen vígan élnek -
színnel, illattal beszélnek.
Este alusznak a fák is,
mind elalszik a virág is,
nincs paplanuk, nincs párnájuk,
mégis gyönyörű az álmuk.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 7:10 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Rákos Sándor: Ezer fecske
Távoli partokon,
viola égen
elindul a hajnal
fehér ingében.
Csúcsról csúcsra lépked -
fényes uszálya -
beleakad itt is, ott is
fába, virágba.
Nézzétek: itt lép a
kert alatt éppen!
Ezer fecske röpül
kíséretében.
Mikorra az égi
házba megtérnek,
a földeken fölhangzik
az arató ének.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 6:56 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Bókkon Gábor: A megbántott kövér felhő
Megy a Felhő fönn az égen,
fütyörészve, szép kövéren.
Bizony nagyon lóg a hasa,
lassan ér hát ezért haza.
Egy tó fölött megáll mégis
- Van még idő estebédig -,
tükörképét nézi hosszan,
föl is kiált jó hangosan:
"Nem is vitás, ki a legszebb:
enyém ez a pompás termet.
Aki látott egyszer engem,
nem lehet, hogy mást szeressen!"
Örömében hasa remeg -
indul tovább, elégedett.
Fütyörészve, szép kövéren
megy a Felhő fönn az égen.
Arra visz a Szélvész útja,
ordít, süvít zúgva-búgva:
"De kövér vagy! S hű, de rusnya,
felhők közt a világcsúfja!"
Közeledve, távolodva
komisz szélvész ezt harsogja.
- Áll a Felhő megszeppenve,
borús lesz az arca, kedve.
Szipog - pedig nem akarja,
könnyes már a szeme sarka.
Bánatában sír a Felhő
- ezért dől most ránk az eső.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 6:46 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
1 komment
Simon István: Alvó kisfiamra
Az igazi csönd, mivel nem teljes
hangtalanság,
hasonlít alvó kisgyerekhez,
mikor hallani
lélegző hangját.
Hang ez is, de szinte fül
nem érzi, olyan tiszta:
ez a picike gyermek
már bennem van: belül
a nehéz lelket
takarítja.
És könnyű lesz,
érzem, a világ köröttem,
ahogy elvész a szörnyű nesz
ebben a gyönyörű csöndben.
Két szuszogás közt de emberi
az éj, s a szél is míg zörögve
lép a szeptemberi
avarban,
bár úgy megyen,
hogy föl ne költse,
vigyázva, halkan,
lábujjhegyen.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 6:37 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekek
-
még nincsenek kommentek
Weöres Sándor: Szunnyadj, kisbaba
Szunnyadj, kisbaba,
őriz halk szoba,
zsongó éjszaka,
csillagfény.
Hold jár egymaga,
rád hull fátyola,
álmodj, kisbaba,
tündérkém.
Nagy a menny
ablaka,
süt a hold
éjszaka,
letekint
egymaga:
"Alugyál
kisbaba!"
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 6:33 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekek
-
még nincsenek kommentek
Juhász Gyula: A gyermeket, ha alszik...
A gyermeket, ha alszik, simogasd meg
Egy gondolatban, mint bársony virágot,
Mely szirmait bezárta. Boldog éden
Ringatja most szelíden messze, messze
A nap zajától és a föld porától.
Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen,
Melyet kerubok őriznek dalolva,
S lábujjhegyen a smaragd rétre indul,
Arany mezőre és ezüst patakra.
Már mosolyog. Már visszatért megint
Oda, ahonnan eljött s földre tévedt.
Előbbi életének társai,
Kis szöszke angyalok közt hancúroz most,
Szivárványszín labdákkal kergetőznek
És jázminokkal verik arcul egymást,
Örök narancsot esznek, s nem mulandó
Babákat ajnároznak égi hintán.
Most elhervad a mosoly ajka szélén,
S búsan gügyög: kis társai szaladnak,
S ő fölbukott az ébredés göröngyén,
És földet ért ismét. Már sír az édes.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 31. 6:23 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekek
-
még nincsenek kommentek
Nietzsche: Az ősz
Ez itt az ősz: ha rád fúj - összetörsz!
Menekülj! menekülj! -
A nap lassan lopakodik
a hegyre fel
és minden lépésnél pihen.
Hogy meghervadt a világ!
Lankadt húrokon
dalol a szél:
elszállt a remény -
azt siratja.
Ez itt az ősz: ha rád fúj - összetörsz!
Menekülj! menekülj!
Óh, fa gyümölcse,
remegsz, lehullsz?
Milyen titokra tanított
az éj,
hogy jeges borzadály lepi
arcodat, bíbor-arcodat?
Hallgatsz, nem felelsz?
Ki beszél még? - -
Ez itt az ősz: ha rád fúj - összetörsz!
Menekülj! menekülj!
"Én nem vagyok szép,
- mondja a csillagvirág -
de szeretem az embert,
vigasztalom az embert -
hadd lásson még most is virágokat,
hajoljon utánam,
ah, és szakítson le -
szemében akkor
valami régi gyúl,
valami nálam szebb emléke gyúl:
- azt látom, azt, - és úgy halok meg."
Ez itt az ősz: ha rád fúj - összetörsz!
Menekülj! menekülj!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 30. 7:48 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Vrchlicky: Őszi táj
Sugarait, melyek, szétszórva, ma
alig törtek át a földön, milyen
fényárba zsúfolta, s estére hogy
bearanyozta nyugatot a nap!
Ahova néztünk, minden színarany volt.
Arany volt a halászlak ablakában,
az csüngött a fákról, sűrű esőben
folyva alá, szőkén a nyír alatt
s bíborban a juhar ágairól.
Az folyt a folyón, sűrűn, vastagon.
Attól tündökölt a tarka hegyoldal
halványsárgától narancsvörösig,
és fent az őszi felhők keretében
topázoktól izzott a csöndes ég.
Csónakunk partot ért, s mikor kiszálltunk,
lábunk alatt zizegett az avar,
és hasadó vadgesztenye mutatta
barna ruhájából arany szívét.
Erős lombszaggal telt a levegő
s remegett, mintha most csendülne ki
benne végső, sápadt nyomaival
az a sok álom, vágy, csók, eskü, szó,
melytől a szelíd májusban s a forró
júniusban annyi szív összedobbant.
A parton a halász aranyhajú
gyermekei játszadoztak, mezítláb,
nagy szemükben kék nefelejcseit
raktározta télire az idő:
kettő egy borult ladikkal vesződött,
a többi meg a rőt avart dobálta
és kacagva futkározott a parton.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 30. 7:35 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Shakespeare: Nem öregedsz szememben, szép barátom...
Nem öregedsz szememben , szép barátom:
amilyennek először láttalak,
ma is oly szép vagy: fagyával a fákról
három tél szórt le három dús nyarat,
három szép tavaszt kevert sárga őszbe
a gyors idő, balzsamos április
háromszor lett vad, júniusi hó, s te
ma is az vagy, mi akkor, üde-friss.
Pedig suhan a szépség, észrevétlen,
ahogy óralapon a mutató:
arcod színe is, mely látszatra tétlen,
illan, s talán az én szemem csaló.
Ezt félve, halld, jövendő távola:
előtted meghalt a szépség nyara!
(104. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 30. 7:24 - címkék: szonett és kategóriák: W. Shakespeare szonettjei,színdarab részletek, monológok
-
még nincsenek kommentek
Tyutcsev: A szép őszi estékben...
A szép őszi estékben valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó, borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
Mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 30. 7:18 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben
Szakad a hó nagy csomókban,
veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz,
hóesésben vacakolsz.
Fölfúttad a tolladat,
ázott pamutgombolyag.
Mi kell neked? Fatető!
Fatető!
Deszka madár-etető.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 30. 7:14 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Csoóri Sándor: Farsangnapi kutyabál
De érdekes volna,
ha kutyabál volna,
s farsang napján
minden kutya
bálba kutyagolna.
Nagy kutya is,
kis kutya is,
kit csíp még a bolha .
Komondor kényelmes,
lassú táncot ropna,
Puli Pali csárdást,
ahogy meg van írva:
sötét szőre, bozontja
a szemébe lógna.
Csau csacsacsázna,
a foxi bokázna,
a többi vén kutya meg
leülne a hóba.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 30. 7:07 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Vidor Miklós: Bolond-bál
Bolond-bálban jártam
az este, a szamárral táncolt
a kecske.
Három majom húzta
a nótát,
vasvillával ettek
szamócát.
Be is csípett egy-két
legényke,
lisztes zsákot húztak
a pékre,
hordón lovagolt egy
bohóc ott,
két füles dinnyével
golyózott.
Nyúlfi elől iszkolt
a róka,
fején árvalányhaj-
paróka,
víg paprikajancsi
dobolt rám! -
Ilyen volt a híres
bolond-bál.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 30. 7:02 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Juhász Gyula: Dicsőség
Úgy integet: kevélyen és ragyogva,
A ballagó és bízó vándorokra.
Megyünk, mert int a pálma, a magasság,
És visz, röpít a boldog fiatalság.
Oly szép a cél, és oly dicső elérni,
Örök mámorban csak érette élni.
Tövis ha tép, és gáncs ha ér, potomság.
Ott a dicsőség koszorúit osztják!
Én már csalódva és csüggedten állok,
Az út felében vár a néma árok.
Ti menjetek tovább fiatalok!
Utolsó dalban nektek dalolok:
Előre mindig és magasba egyre!
Üdvözletem vigyétek a szent hegyre!
Juhász Gyula: Mindig előre
Az emberhez száll himnuszom ma,
Hittel hadd harsogom dalom,
Nagy ismeretlenek helyében,
Dacos fejem meghajtva mélyen,
Szelíden és örök reményben
Ez ismerőst magasztalom.
Tudjátok-e, hogy mi ma az ember?
A por s a végtelen fia:
Istent teremtő földi szellem,
Kemény pöröly vasvégzet ellen,
Ezer fönséges küzdelemben
Viaskodó harmónia!
Nézzétek: izzad tar mezőkön,
Sarcol a rögből életet,
Nap égeti, és tüske marja,
Tépázza ég és föld viharja,
S a jövendő útján haladva
Csókolják fény és fellegek.
Nézzétek: napba törtetően
Mint épít büszke kupolát,
Egekbe lendül lelke, karja,
Kőhomloka, ércakaratja
Győzelmesen lendül magasba,
És mélységekbe száll tovább!
Ember! Hittel hiszek tebenned.
Ember! Forrón szeretlek én.
Te nyomorúságos, hatalmas,
Te végzetes, te forradalmas,
Te halálban is diadalmas
Utód az Isten örökén!
