2008. szeptember // Verscsokor a természetről

2008. szeptember

Johann Wolfgang Goethe: Rímek

Titkom

Hogy életemnek mi a "plussz"-a,

nagyjából ide írom:

részegségét más átalussza,

én átélem - papíron.

Bábel tornya

Való, mese unottan ásít

ezernyi könyvből s nem kap keretet,

Bábel-torony minden tudás itt,

mit nem köt össze szeretet.

Tömeg

"Ki állhat a tömegek ellen?"

Én nem, hagyom, bármerre menjen:

"Libeg-lebeg, ing, zúg, ahol van,

de végül ott lesz egy akolban."

Siker

Ha föltett szándékkal cselekszel

s más lesz a tett, mi abból kikerül,

vágtass utána, fogd meg egyszer,

ami véletlen sikerül.

Élet

"Rejtély ez itt nekem, temérdek."

Hát élj tovább, majd csak megérted.

Vágyam

"A legnagyobb vágyam, tudod mi?

Tulajdon árnyam átugorni."

Sírirat

Egy fűzfaköltő vált itt földi röggé,

ne támadjon föl, por legyen örökké.

Mérleg

Csak Isten és a kislány

marad versemben tisztán.

Tanács

Tudod hogy intézd bölcsen életed?

Légy víg! - ha nem megy, légy elégedett.

Alázat

"Mért bánt a dölyf vad láza, nos?

Mért rontasz úgy neki a nagynak?"

Hisz lennék én alázatos,

de hát sohase hagynak.

Pénz

Mit ér a legnagyobb, a drága kincs,

mit ér neked?

Egészséges ember, ha pénze nincs,

félig beteg.

Törtetők

"Nyargalnak egyre, árkon-bokron át."

De hát kik ők? " A Gőg s a Butaság."

Nyargaljanak csak, te senkit se bánts.

Hátuk mögött ül a Rontás és a Gáncs.

Sehogysem

Nem tudsz te a világ kedvére tenni:

bár jó vagy és erényed is ezernyi,

azt várja, hogy kezes légy, senki-semmi!

Kép

A gondolat kész, jő az ötlet,

rohan nyomába már a toll,

egy röpke kép, megvan, de köd lett,

kiszállt eszemből valahol...

Fiatalok

"Valami kedveset mondj az ifjúságnak."

Hát gyermekek, szeretlek és imádlak.

Hisz hajdanában - ifjan, elfeledten -

magamat is sokkal jobban szerettem.

Orvos

Sose nevezd az orvosod galádnak.

Hív támasza ő otthon egy családnak.

Ami betegség, néki: "kassza".

Csak nem kívánod, hogy apassza?

Önismeret

Eliszonyodni nem nehéz

annak, ki jól magába néz.

Vénség

Hát vén vagyok már, ócska, gond-dúlt?

Nagy gyermek s pólyám újra fölveszem?

Én nem tudom, nekem ment el az eszem,

vagy az egész föld megbolondult?

Tisztelet

Nem a Szerelem, csak a Tisztelet

fűz össze majd veled.

Ó Nap, melengess, légy derűs,

úgy, hogy ne süss!

Hűtelen

"Megcsalt a nő, rútul kijátszott

s most elmegy könnyedén."

Hát nem való az is, mi látszott?

Ha két karomba zártam én,

nem volt enyém?

Alkotás

Csak öntudatlan formál a valóság.

A legnagyobb, mit alkotunk, merő kény,

aligha pompáznának úgy a rózsák,

ha sejtenék, mily édes a verőfény.

Biztatás

Nem lelsz te menekvést

abban, mi mulandó.

Rongy életedet vésd

örökbe halandó.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 11:16 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim - még nincsenek kommentek

Johann Wolfgang Goethe: Jövendő

A messze jövő még

csak ködlik elébünk.

Még lassú a léptünk,

de bátran előrébb

törünk szakadatlan.

És a súlyos égnek

szélére lepel csüng,

megborzad a lelkünk,

Fönn Csillagok égnek,

alant meg a Sírok.

Tekints oda jobban

és nézd, az erősnek,

szívében a hősnek

mély hit szava dobban,

lobban komoly érzés.

És szól a magasból,

vitázva a testtel,

a Szellem, a Mester:

"Dolgozz, aki harcol,

a jót gyakorolja.

Csöndes koszorút fon -

az ég a serénynek

és ez az erénynek

jutalma az úton,

örökre remélni."

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 11:07 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim - még nincsenek kommentek

Kazimierz Przerwa-Tetmajer: Szívem

Szívem, szívem, te szomorú, szegény,

a fényes éjbe keresel vigaszt.

Van-e egy szív, mely álmodik, virraszt

s érted kiált magánya éjjelén?

De hang se kél...Egy fenyves küzd a széllel,

az éjbe nyomva büszke homlokát.

Hiába is vársz - szótalan az éjjel...

Ne szólj szívem, tűrj-tűrj és sírj tovább.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 11:02 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim - még nincsenek kommentek

Zenon Przesycki: Fellegek

Ó fellegek s ti csendes, esti árnyak!

Kopár utcákon szél és por forog,

az éjbe halk lámpásszemek vigyáznak,

a szűk út ásít, mint barlangtorok.

Búsan bolyongsz s a gondok sírva kélnek,

rém alakok kísérik jöttödet,

olyan vagy, mint egy átkos, kósza lélek,

kitől remegve szalad a tömeg.

Az alkonyat lelkedre ráesőzik,

befátyolozza zöldellő mezőit

s a kripta néma csendje rálehel.

Az álmod elszállt, mint tűnő lepel,

csak ténferegsz most s fáradt fejjel intesz,

és csüggeteg kérded: "Mi végre mindez?"

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 10:29 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok - még nincsenek kommentek

Már akár hiszitek, akár nem, azt a várat, arra napkeletre, Torja felé, magas hegy tetejében, tündérek építették, mégpedig réges-régen, amikor még a kövek meg sem voltak keményedve. No, hanem aztán ezek a tündérek akkorák voltak, hogy egy lépéssel átlépték egész Háromszéket, a kötényükbe embereket és állatokat szedtek fel, s úgy játszadoztak velük.

Aki nem hiszi, járjon utána!

- Nem úgy van az! Apour vajda építette azt, nagyapó is így beszélte! Hej, éktelen egy nagy úr volt ez, halljátok-e! Nap, hold és ragyogó csillagok voltak az ő istenei, alább meg sem állt.

De, hogy szavamat össze ne keverjem, volt ennek a nagy úrnak három deli szép fia.

Egyszer, mit gondolt, mit nem, no nem is kell ahhoz olyan nagy gondolás, az egyik legény beleszeretett egy Mike leányba, s megkérte. De az öreg Mikéné azt mondta, hogy ő bizony oda nem adja szívéről szakadt gyenge virágát egy Krisztus tagadónak, hanem, ha olyan erősen szerelmes a lelkem, térjen át a keresztény hitre. Eleget istenkedett, könyörgött a szép Apour legény, hogy kívánjanak tőle akármi egyebet, csak azt az egyet ne. Az öreg Mikéné nem engedett.

- Elhozom az ikafalvai emberölő sárkányt! - fogadkozott a legény.

- Nem kell, légy keresztény!

- Megölöm az ojtozi óriást!

- Tőlem bizony megölheted - felelte Mikéné -, de azért mégsem adom neked a leányomat, míg keresztény nem leszel!

Most már merre facsarodjon a szegény szerelmes ifjú?

Esküvel fogadta, hogy elődei vallását soha el nem hagyja. Ő bizony inkább elrabolja a leányt. Úgy is tett. Egy vasárnap, mikor éppen a nép omlott ki a templomból, a három Apour testvér lesben állt, a szép Mike leányt, míg észrevette volna magát, nyeregbe kapták, s elvágtattak vele.

Meghiszem biz' én, de Mikéné nem az az asszony volt, akivel lehetett tréfálni! Olyan sereget indított az Apour legények után, hogy a föld is rengett alatta! A három Apour testvérből kettő otthagyta a fogát, de a harmadik valamiképpen eljutott a Bálványos várba az elrabolt leánnyal.

Sokáig ostromolta Mikéné asszony Bálványos várát, míg nagy nehezen megbékéltek, mégpedig azzal a kikötéssel, hogy Apour megmaradhat a pogány hitében, de a gyermekeit kereszténynek neveli.

Hanem azért a "Bálványos" név ott száradt azon a híres váron!

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 10:02 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Székely monda: Firtos

Hej, régi vár még ez a Firtos vára is! Tündérek építették, még azon melegében, hogy az Úristen a világot megteremtette. Mikor a tengervíz lefolydogált-szűrődött a föld színéről, egy gyönyörűséges tündérkisasszony szállt a fellegek közül ennek a magas hegynek a tetejébe! Ott letelepedett a többi tündérrel, s mindjárt elhatározták, hogy egy szép várat építenek oda. Ezt a tündérkisasszonyt Firtosnak hívták, de volt neki egy leánytestvére még, egy Tartod nevű, aki megátalkodott rossz teremtés volt, s mindig irigykedett Firtosra.

No, hozzálátnak a tündérek a vár építéséhez, dolgoznak serényen éjjel-nappal. Arra vetődik Tartod, s azt mondja Firtosnak irigykedve:

- Azért is megmutatom, hogy ma éjfélig szebb várat építek a tiédnél, s ennek a tiédnek elvitetem az alapkövét az én váramba.

Firtos vára készen is volt már este, a tündérek nagy örömükben tüzet gyújtottak a vár falain, s úgy táncoltak körülötte. De éjfélkor csak ott termett Tartod az ő gonosz tündéreivel, egy szempillantásra kifeszítették Firtos várának alapkövét, nagy hirtelenséggel kifúrták, vasrúdra húzták, s úgy repültek vele Tartod vára felé. Repültek a gonosz tündérek az alapkővel, de amikor Korond fölé érkeztek, s a kakasok éppen éjfélre kukorékoltak, a vasrúd kettétört, a kő leesett a Korond vizébe. Most is ott van, aki nem hiszi, nézze meg a "lyukas követ". Azonban amikor a kő leesett, összeomlott Tartod vára is.

Lakott Firtos várában egy szépséges szép tündérkisasszony. Ez a tündérkisasszony megszeretett egy szegény dali legényt, de a tündértörvény olyan volt, hogy nem találkozhattak egymással szívük szerint. Mindig éjnek idején kerültek össze a tündérkert filagoriájában*. A legény minden áldott este fellovagolt a meredek sziklán, a tündérkisasszony pedig kiállt a vár fokára, megfogta a legény kezét, s úgy segítette fel magához. Egy este megint várta a legényt a tündérkisasszony. Jön a legény, vágtat felfelé nagy bátran, s mikor a vár fokához ér, kezét nyújtja a tündérkisasszony felé. De ebben a szempillantásban megsiklik a ló, a legény magával rántja a tündérkisasszonyt, s a hatalmas mélységbe zuhantak. A ló pedig fennakadt a szikla oldalán, odatapadt, s azonmód kővé változott. Nézzétek csak meg, még most is rajta van a nyereg és a kantár!

Hanem, hogy szavamat össze ne keverjem, ezt a lovat a tündérkisasszony ajándékozta a legénynek, s azért hívják Firtos lovának. De aztán ez a ló nem volt hiába tündér lova, mert most is az ő színeváltozása igazgatja az időjárást. Amikor ennek a kőlónak fehér a színe, meleg napok járnak, mikor pedig színében megsötétedik, hosszú eső lesz utána.

* filagória: lugas

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 9:25 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Vlagyimir Majakovszkij: Szeretlek

RENDSZERINT ÍGY VAN

Szerelmet a föld minden szülötte kap -

de munka és

kereset

meg más között

múlik a nap,

s kiszárad a szív földje, a nem öntözött.

Szívünket elfedi a test,

testünket ing.

S nem elég ez sem itt.

Akad bolond,

ki gyártani

még kézelőt se rest,

s mellünkre is keményítőt zúdít.

Észbe kapnak, de már a vénkor int.

A nő kenekedik, s a férfi mint

a szélmalom kapkod(Müller szerint).

De késő.

A bőrük ráncos lesz és őszi rom.

A szerelem vad,

azután hervad,

mint a szirom.

/Ford.: Devecseri Gábor/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 7:36 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim - még nincsenek kommentek

José Eustasio Rivera: A csikók

Vágtatva szállnak messzetárult pampán

a gyors csikók lázas vetélkedésben,

süket sok úton át, ezernyi szélben,

borzolt sörényükön sivít az orkán.

Száguld a sík, egész testükre por száll,

merev nyakuk előredől egészen,

S e feldübörgő szilaj törtetésben

pálmák rengenek a csikók útja hosszán.

A déli sziklahasadékhoz érve,

nyihogása reszket sziklák közt az égre,

megállítják győztes patáik végre,

és szembefúnak a tűzlángú nappal,

s fejük fölszegve fülelnek a szélre,

mely késve bár, de nyomdokukba nyargal.

/Ford.: Devecseri Gábor/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 6:32 - címkék: vers és kategóriák: Állatok - még nincsenek kommentek

José Eustasio Rivera: A jaguár

Ravaszul, vérivó-mód a forró tengerparton

jaguár mozgat acélos rémületet: a karmát:

s ingerli a nyilast már, az űző kutyafalkát

legyőzte, morog bőszen, talányosan, kitartón.

Aranyló csillogás fut sok gyászfekete folton,

s bársonyos bőrén könnyed sugár-hullámzást hajt át:

delejjel tölti bűvös szeme a lombok alját:

mozgékony farkú jaguár, szikár lágyékú fantom.

De , túl zöld pálmafákon, karját kinyújtja, céloz

s rezgő szíját feszíti a pőre indián már,

s felnyögnek mind a szellők, midőn nyíl sújt a célhoz...

vérző belét a jaguár a földön nyögve húzza:

a fekve hörgőt nézi s keselyűként alászáll

a nap, magas hegyeknek egéről földre-úszva.

/Ford.: Devecseri Gábor/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 6:24 - címkék: vers és kategóriák: Állatok - még nincsenek kommentek

José Eustasio Rivera: A pillangó

Hazai menedéke illatáért cikázva

csapong a hegy felett a pillangó, s lebegőben

könnyű parázs-barázdát szánt a kék levegőben

zafírszín sziromszárnya csillogó suhanása.

Forog, meging, rezeg, leng, köröz libegve-szállva,

kék fémpikkelye villan barlangba fényvetően,

napot rezegtet árnyas tornácon lebbenőben,

és szétfoszló sóhajt érint a lepke szárnya.

Hol kínafa morajlik, hol suttognak az indák,

a dombok sűrű lombján szikrát szökkentve ing át

s a virágzó fasorra ezüstport hint a lepke:

győzelmes fénye csillan, míg glóriás-kevélyen

nyugodt kristályok tiszta vize felett a légben

selyemszárnyakkal illan, még árnyékot se vetve.

/Ford.: Devecseri Gábor/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 6:15 - címkék: vers és kategóriák: Állatok - még nincsenek kommentek

José Eustasio Rivera: A kondorkeselyű

A merész Cordillera kiugró meredélyén

felséges keselyű fal jaguárt, nyeli-tépi,

majd zsákmányát felejtve a magasságot kémleli,

lángoló csillogású szemével messze nézvén.

Őrült planéták társa, kering az űr setétjén,

hajnal csillan nyomában, s az orkán el nem éri,

s míg zengő suhanással a leget végigméri,

hősi melltollain nap tűzlángja gyúl, merész fény.

Emlékezik a sziklán a legmagasabb csendre,

majd órjás evezőkkel csapong, fölszáll kerengve:

a messzi fellegekből süket vihar sivít ki,

s ő titkot győz le, mely fönt éterbe zárva vár rég:

a napba ér föl, győztes mellkasát ráfeszíti,

s az egész földön átfut nagy hirtelen egy árnyék.

/Ford.: Devecseri Gábor/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 5:57 - címkék: vers és kategóriák: Állatok - még nincsenek kommentek

José Eustasio Rivera: A bika

Lassú lépésű komor bika tér meg

mély éjben, árnyas síkon: szimatolgat

a fonnyadt szérűn, s küld egy riadó vad

tétova bőgést a remegő szélnek.

Vaskos legyezőpálma alján lépked,

hegyezi szarvát: s eltéved: s a csillag-

beszórta messzi síkon, mint ködös nagy

emlékmű tűnik távolból elébed.

A végtelen szavannákon mereng ő,

nézi a pálmasor fölött derengő

Fiastyúknak mint csillog rezge fénye...

Aztán: keserű bőgés: hirtelen csönd

sötét alkonyban: és a tág egen fönt

a csillagok szüntelen reszketése.

/Ford.: Devecseri Gábor/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 5:51 - címkék: vers és kategóriák: Állatok - még nincsenek kommentek

José Eustasio Rivera: Ígéret földje

Tág-kupolájú erdő, szinfónikus forgása

a szeleknek: nyitánya pompás éji-misének:

hegedülnek az ágak, midőn egymáshoz érnek:

mozdul az ősi dús lomb, mély sóhaj suttogása.

Rejtett zugokban hangok surrognak egyre-másra:

a nádasok halódó fuvolával zenélnek,

s a ringó nádirózsák kármin szirmára fények

zafírkék sugarakkal törnek a sűrű sásba.

A vonagló zenétől pálma hajlik le mélyen,

megreszket legyezője a könnyű lebke szélben:

s most zenekari zengés remeg-zúg át felette,

zeng a vaníliásból...s a lomb megbabonázva

önnön vad illatától, súlyos-kevélyen rázza

oroszlánhoz hasonlón sörényét a szelekbe.

/Ford.: Devecseri Gábor/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 5:41 - címkék: vers és kategóriák: Fák - még nincsenek kommentek

Csukás István: Sün Balázs

Erdőszélen,

erdőszéli

tölgy tövében

volt egy ház.

Abban lakott

hét süntestvér:

Sün Aladár,

Sün Piroska,

Sün Adorján,

Sün Dorottya,

Sün Demeter,

Sün Tihamér

s a legkisebb:

Sün Balázs.

Hogyha jól be-

vacsoráztak,

szűk lett nékik

az a ház ,

S előfordult

ilyenkor, hogy

kívül rekedt

Sün Balázs.

Furakodott,

nyomakodott ,

morgott, perelt

dühöngve,

semmit se ért,

mit tehetett,

lefeküdt a

küszöbre.

Telt az idő,

múlt az idő,

éjre éj és

napra nap.

Egyre többször

fordult elő,

hogy a házból

a legkisebb

kimaradt.

"Ebből elég"

Torkig vagyok!" -

kiáltott fel

Sün Balázs.

Sokan vagyunk,

s kicsi nékünk

ez a ház!"

Éppen ezért

én elmegyek.

Szervusz néktek

hat testvér:

Sün Aladár,

Sün Piroska,

Sün Adorján,

Sün Dorottya,

Sün Demeter és

Tihamér!

Miután így

elbúcsúzott,

fogta magát,

elindult,

lába nyomán

porzott a vén

gyalogút.

Így baktatott,

így poroszkált,

szomszéd tölgyig

meg sem állt.

Ottan aztán

sürgött-forgott,

árkot ásott,

falat emelt,

tetőt ácsolt,

ajtót szegelt,

és mire a nap leszállt,

épített egy

kalyibát.

Így ni! - mondta -

Most már végre ké-

nyelmesen

alhatok!

Nem tolnak ki

a küszöbre

a nagyok!

Falevélből

ágyat vetett,

kényelmeset,

belé feküdt

s hortyogott,

hogy csörögtek

s remegtek az

ablakok.

Éjféltájban

vihar támadt,

hajlítgatta

a vén fákat,

fújt a szél nagy

zajjal ám.

S arra ébredt,

hogy zörögnek

a kalyiba

ajtaján.

"Ki az?" - szólt ki

fogvacogva.

Ki kopogtat

éjnek idején?"

"Mi vagyunk az! -

szóltak kintről. -

Mi vagyunk a

hat testvér:

Sün Aladár,

Sün Piroska,

Sün Adorján,

Sün Dorottya,

Demeter és

Tihamér!"

"Elvitte a

szél a házunk,

engedjél be,

ázunk-fázunk

idekint,

csurom víz a

kabát rajtunk,

és az ing."

Jól, jól van -

szólt Sün Balázs -

jövök már!" -

s fordult a kulcs,

nyílt a zár.

Betódultak

mind a hatan,

tele lett a

kalyiba.

Kérdezte is

Sün Tihamér:

"Mondd csak, testvér,

nincs csak ez az

egy szoba?"

Lefeküdtek,

elaludtak.

S arra ébredt

Sün Balázs:

újra kicsi

lett a ház!

Mert az éjjel

ide-oda

lökődve,

kiszorult a

küszöbre.

"Ejnye! - mondta

fejvakarva. -

Mit tehetnék?

Megnövök!

S akkor talán

nem lesz ágyam,

nem lesz párnám

a küszöb!"

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 20:09 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - 2 komment

Li Taj-po: Örökkévaló bánat

Szememben könny ragyog,

mert Csanganban vagyok.

...Az őszi bogár zümmög körbe-körbe,

gyékényemen a jég, mint kis tükörke.

Lobog a lámpa, elhúzom az ernyőm,

a holdra bámulok hosszan, merengőn,

mely mint virág leng a híg éteren.

Fönn a határtalan és tiszta kékség,

lenn a dühös zöld víz s a kétség.

Az ég magas, a föld meg végtelen.

Ég és föld között repül-repül a bánat,

de szirteken hogy szállhatok utánad?

Szívem beteg

és megreped.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 15:22 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim - még nincsenek kommentek

Tu Sen-jen: Vándor tavaszi dala

Ki tud a földön az örök csodákról

s arról, mi szép? Más senki, csak a vándor.

A szél fehér, piros felhőket űz,

tavaszt jelent a szilvafa, a fűz.

A forró légbe fölszáll egy aranybegy,

nádas ragyog a vízbe, mint aranyhegy.

Egyszerre hallok egy vén éneket

és hazavágyom, könnyem megered.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 15:17 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok - még nincsenek kommentek

Milan Rakics: Szerelmes vers

Suttognak a kertben az orgonabokrok,

a csillagok égnek, a csönd csodamély.

A hold ragyogóan az égre kibomlott,

villámos a csóktól, a vágytól az éj.

Suttognak a kertben az orgonabokrok.

Ily tiszta, fehér sugarú szelíd éjjel

várhatta Izolda a hű lovagot.

Sírok repedeznek, az éji sötéttel

feltámad a ködből a régi halott.

Ily tiszta, fehér sugarú szelíd éjjel.

A régi, középkori hős, tele hittel,

hágcsót feszít és nevet a telehold,

és útja a kedvese ölibe vitt el,

a vára előtt tüzes ajka dalolt.

A régi, középkori hős, tele hittel.

Zúgj régi idők meselelke az éjen.

Szívembe fehér remegés tüze gyúl.

Itt állnak az árnyak az éjbe, fehéren,

és mind szeret és eped-ég szilajul.

Zúgj régi idők meselelke az éjen.

Te drága! Te tűzszívű, tiszta Izolda!

Izolda se várta így jegyesét.

Lépted nesze rebben, az éjszaka holdja

lágyan mosolyog s nevet a kegyes ég,

szél parfüme lengedez, a halavány

bús orgona reszket a hold sugarán.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 15:05 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim - még nincsenek kommentek

Mikszáth Kálmán: A ló, a bárányka és a nyúl

Két nagyon szomorú időszakom van, amikor nem tudok mosolyogni: ha ilyenkor írok, ne vegyétek kezetekbe a dolgaimat - ha nem szeretitek a keserűt.

Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, amikor a város megindul az erdő felé. Én magam is megyek a családommal együtt - de "valakit" itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé.

Egy fa az erdőből, egy kicsike fa (az olcsóbbakból) eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott "valakit". Valaki a neve. Nem szabad másképp kimondani. a testvérkéi is így szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fölturkált fiókból egy ostornyél, egy pityke a veres mellénykéről vagy egy kis kalapács. "Melyiteké ez gyerekek?" Félve mondják, halkan mondják: "Azé a valakié volt." Igazi nevétől malomkő a szívem, két kút a két száraz szemem.

Egyetlenegy csésze van a háznál, amelyen ott áll a neve felírva: "Jánoska". Ebből iszogatta a kávéját, ő és a macska, mert a felét mindig od'adta a macskának. Most én reggelizek abból a csészéből. Szomorúan nézi messziről a macska, mintha kérdezgetné: "Hol az én kis gazdám?"

Még a kő is megfordulhat, amit a vízbe dobnak, hullám felemeli, más oldalra fordítja, de az én bánatom, az meg nem fordulhat.

Menekszem az emlékektől, s rajként tódulnak elém. Futok tőlük, és hívogatom őket magamhoz.

Ott állnak az íróasztalomon az ő kedvenc állatjai, amikkel utoljára játszott: nem szabad elmozdítani. A ló a nyereggel, a nyúl a piros pántlikával, a bárányka a csöngettyűvel a nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, amikor írok, s egyszer csak valamely sornál, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszítani a könyökömmel, megszólal a bárány nyakán a csengettyű:

- Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk? Hol a mi kis gazdánk, aki megitatott, aki megetetett, pici kezeivel aki simogatott, ki a zöld pokrócra legelni rakott?

Mit kérditek, hol van? Hiszen elég legelnivalót hagyott nektek. Azt a széles rétet, ahol az én jókedvem virágzott...Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjával benneteket szólított: lovacskám! báránykám!

Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt. Nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták: "Húsra kell fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen."

Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a húst szerette legkevésbé.

Ígértem neki képeskönyvet. Használt is egy napra, míg a könyvet átlapozta, másnap már nem evett. Hoztam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A húst nem szerette meg, hanem a játékokból kiszeretett.

Később hiába ígértem akármit, mindenre rázta a szép szőke fejecskéjét:

- Nem eszem, nem eszem.

- Igazi lovat veszek esztendőre.

- Nem eszem húst mégsem.

- Sarkantyút veretek kicsi csizmáidra.

- Jaj, nem eszem én húst!

Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát, és elkezdtem neki magyarázni okosan a dolgot:

- Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te húst nem eszel.

Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit rám vetette kíváncsian, hogy mi baj lesz abból.

- Mert mikor te húszesztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe.

- Ahol a király lakik?

- Ahol a király lakik, szívecském, éppen őhozzája.

- Mama is velünk jön?

- Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert neked ott meg kell verekedned a király fiával.

Mosolygó képe komoly lett, magas, sima homlokára kiült az öreges ránc, s a szívecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is.

- Igaz lesz az, apa?

- Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé marad az ország: téged pedig becsuknak egy börtönbe.

Szeme megvillant, s hogy megvigasztaljon, puha kezeivel megsimogatta arcomat.

- Nekem úgy látszik, én leszek az erősebb.

- De nekem nem úgy látszik - mondám szemrehányóan -, mert a király fia mindennap egy font húst eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorítod a szívemet, és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak.

Jánoska meg volt győzve.

- Nekem két font húst süssenek! - selypíté parancsolón.

S attól a naptól kezdve rendes húsevő lett, s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápirítani az asztalnál:

- János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod!

Ennek az ideának élt, amíg élt. Ezért evett, erről kellett mesélni esténkint. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivívott országot a testvérei között: Laci megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak. Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle az embereket.(Kivéve a házmestert és Zsófit, az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának.)

Egyszer aztán meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt.

Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott.

- Hát most már én kivel verekszem?

Pedig nem messze volt már akkor az a rém, akivel meg kellett verekednie. A difteritisz. A halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a difteritiszt.

Ó, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szívem leírni. Mikor haldokolva odahítt a kis ágyacskájához, és azt súgta a fülembe:

- Apa, ha meghalok viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Lacinak, se Albertnek, mert azok összetörnék.

Még egyszer látni akarta.

Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat.

Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja.

Azután még egyszer odaintett, s nagy titokzatosan egy fényes krajcárkát nyomott a markomba. (Az orvostól kapta, amiért az orvosságot bevette.)

- Nekem adod, Jánoskám?

- Az állatok kosztjára - felelte elhaló hangon.

Itt van a szobában a karácsonyfa. Gyújtsátok meg rajta a gyertyákat - tudnak-e még ragyogni, világítani? Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is?

Nem. Nem. Lökjétek félre az összevásárolt új holmit! Ide kell állítani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényűt, a nyulat és báránykát, akiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajcárból.

Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat báránykám, hadd hallom csengődnek szívet tépő hangját:

- Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk?

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 13:59 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - 2 komment

Ariwira no Naribira: Tavasz

Tavasz ragyog.

Már olvadoz a hó a tornyokon

s a csermelyek lármája mormolón,

vígan gagyog.

Tavasz ragyog.

Kibuggyan a könny, mely a csalogány

szemébe a bús, téli éjszakán

beléfagyott.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 10:09 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok - még nincsenek kommentek

Ishikawa: Hold

Fölbukkan a felhők felett,

a fénye szétnyilall mesésen,

ezüsthálókat tereget,

ragyog a föld és az öböl

s a parton millió fövényszem,

mint drága ékszer tündököl.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 10:03 - címkék: vers és kategóriák: Égitestek - még nincsenek kommentek

Ismeretlen japán költő: Ősz

Virág és fű-fa sárga.

Az elmúlás hatalma győz.

Csak a tenger virága

nem érzi, hogy eljött a bősz,

cifrálkodó és tarka ősz.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 9:59 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok - még nincsenek kommentek

Ismeretlen japán költő: Aggkor

Jaj, mikor közeleg az Aggkor

s csoszog az ablakunk alatt,

mért nem lehet bezárni akkor

ajtónk, sietve-hallgatag

s kiáltani , hogy: "nem szabad"?

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 9:56 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim - még nincsenek kommentek

Japán népdalok

Szentjánosbogár

Szerelmes tücskök énekelnek,

de a kis fénybogár nagyobb.

Az némán vall szerelmet:

ragyog.

Sirály

Ha kérdezed, ár-e, apály van,

így vijjog a sirály:

"Kérdezd a víztől, én a fellegekben

vagyok király".

Tücsök

Nézd, hogy szorítja a tücsök fönn

a büszke szálfa levelét.

Lásd, így kapaszkodom örökké beléd.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 9:47 - címkék: vers és kategóriák: Állatok - még nincsenek kommentek

Rabindranath Tagore: Vak leány

Egy vak leány jött a kertembe reggel

s virágfüzért adott, zöld levelekkel.

Én a virágot a nyakamba tettem

s könny csillogott föl mind a két szememben.

A lányt megcsókoltam, majd szóltam: "Áldott,

vak vagy te is, akárcsak a virágok.

Te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál

és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál".

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 9:42 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim - még nincsenek kommentek

Rabindranath Tagore: Lámpa az útra

Béke véled, béke szívem,

Válni kell, váljunk szelíden.

Teljesülés ez a bús út.

Nem halál. Mondj néma búcsút.

Bánatunkból dal, mesés lesz,

vágyunkból emlékezés lesz.

A fészekről messze röppen,

száll, tovább, vidám körökben.

A kezed még lanyha, drága,

halk legyen, mint éj virága.

Csöndben állj, Föld és - csodás dal -

most beszélj a hallgatással.

Lámpámat magasra tartva

fényt vetek nagy-nagy utadra.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 9:36 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim - még nincsenek kommentek

Chájim Nachman Bialik: Sárga alkony

...Fellegeken tüzek, éjjeli láz,

a tenger ölébe a Nap lecikáz.

A sárga sugár, mit a fényibe márt,

felhők küszöbén remegő alabárd.

Szikrázva haló ragyogó tünemény,

tüzet rak a messze pagony tetején.

Csóvát dob a gyepre s arany -halavány

láng lobban a vízen, a hab taraján.

Lankákra suhan, szelíden nevet és

nyilától aranylik a szőke vetés.

Megbillen a hegynél, megdűl s azután,

eltűnt a nap élve az éj kapuján...

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 9:30 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok - még nincsenek kommentek

Német mese: Mese a szelekről

Valamikor réges - régen a sok szél, a hideg északi, a meleg déli, a könnyű szellő és a vad vihar mind együtt tanyázott egy kicsi szigeten, messze az Óperenciás-tenger kellős közepén, ahol a madár se jár.

Ilyenformán sokáig senki emberfia nem ismerte a szelet, s a tengeren se jártak magas árbocú vitorlások, csak nehézkes, lassú evezős bárkák.

Történt azonban, hogy néhány kereskedő, aki selymekkel, arannyal, drágakövekkel járta a tengereket, hírt hallott a szelekről, s hamarosan kiokoskodta, hogy jó lenne őket valahogyan elfogni és kihasználni.

Mivel pedig gondolhatták, hogy a szabad szelek a maguk jószántából nem állnának a szolgálatukba, elhatározták, hogy cselhez folyamodnak.

Sietve megrakták a hajójukat mindenféle jóval, étellel-itallal, és elindultak a sziget felé. Hetven nap és hetven éjjel kellett evezni, amíg végre odaértek. A parton éppen az áprilisi szellők táncoltak halványsárga ruhában, körülöttük a nyári forgószelek hányták a bukfenceket, szürke köpenykéiket lobogtatva, távolabb pedig a vén északi szelek üldögéltek egy dombon, hófehér palástban.

A kalmárok tüstént partra szálltak, hajbókolva járultak a vének elébe, s mézesmázos szóval meghívták az egész családot a hajójukra vacsorára.

A szelek szívesen fogadták az idegenek meghívását, felsuhantak a hajóra, körülülték a terített asztalt, és jót ettek a finom ételekből és nehéz italokból. A fiatalabbja vidáman táncolt a kalmárok adta citeraszóra, s észre se vették, hogy este lett, lement a nap, s jött a fekete éjszaka.

Erre vártak csak a kalmárok: óvatosan felhúzatták a horgonyt, és a bárka lassan elindult a nyílt tenger felé.. A kis sziget hamarosan eltűnt az éjszakában, és mire a szelek virradatkor szedelődzködni kezdtek, hogy hazatérjenek a szigetre, hiába dörzsölgették a szemüket, hiába kémlelődtek a négy égtáj felé, körös-körül nem volt más, csak a sima, végtelen tenger.

A kalmárok kajánul vigyorogva dörzsölték össze a kezüket, de korai volt az örömük. Amikor a szelek felismerték, hogy tőrbe csalták őket, rettenetes haragra gerjedtek, nekiestek az álnok vendéglátók hajójának, s addig tépázták, amíg léket nem kapott, és el nem merült a felkorbácsolt hullámokban.

A szelek pedig még abban az órában elszéledtek, felkerekedtek a négy égtáj felé, hogy megkeressék a szigetüket.

Száguldva indultak útnak, és most is száguldoznak az egész földkerekségen: néha haragosan tombolva, néha vágyakozó susogással suhannak hegyen-völgyön át és a tenger felett: azóta is keresik hazájukat, azt a szép kicsi szigetet a végtelen Óperenciás-tenger közepén.

Átdolgozta: Bor Ambrus

írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 8:06 - címkék: mese és kategóriák: Mesék a természetről - még nincsenek kommentek