2008. augusztus
Váci Mihály: Virág
Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.
Állad remegve fogom kezembe
és arcodat, mint lámpát fordítom
a homlokomra: - Láss! és mondd, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.
De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 18:04 - címkék: vers és kategóriák: Váci M. szerelmes versei
-
még nincsenek kommentek
Váci Mihály: Kicsordulsz forrón a szememből
Kicsordulsz forrón a szememből,
végigragyogsz az arcomon.
Mint hű kutya - fényes szelekből,
édes nyomod kiolvasom.
Azt hittem, hogy majd Te emelsz föl
a bűneidhez angyalom.
Messze vagyok az istenektől,
és az ember nem rokonom.
A mivel magamhoz kötnélek,
csak engem fojt, vág, köt a gúzs.
Én fuldoklom, már alig élek,
S Te egyre jobban szabadulsz.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 17:55 - címkék: vers és kategóriák: Váci M. szerelmes versei
-
még nincsenek kommentek
Váci Mihály: Annak az estnek meredélyén...
Elmondhatom e milyen voltál
annak az estnek meredélyén?
Mint kivont kard-él, úgy ragyogtál
szerelmem zárult édenénél.
Én azt hiszem, hogy Te is félnél
tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.
Ha engemet mennyedbe vinnél,
mélyebbre hullnál a pokolnál.
Akkor este...
Csak bemenekülsz irgalmas szobádba,
ágyra dőlsz, szorítod homlokod.
Már nem fájdalom rendít meg, Ember!
- a döbbenet, hogy mindezt még birod!
s hogy nem üvőltsz, csak művelten és gyáván
csitítgatod magadat: - Élni kell!
Miért? - azt most tudod a legkevésbé
és élsz...s ilyet már nem is kérdezel.
Szeretlek...
Szeretlek gyűlölettel a szívemben.
Mert én már régtől fogva nagyon érdemes
vagyok reá, hogy itt maradj mellettem,
megérteni engem, hogy aztán megszeress.
Ha elzokoghatnám, hogy mivé lettem,
mióta tévelygő vágyam Téged keres,
tudnád: ilyen sorsot milyen öröm feledtet,
milyen szerelmek ösvényén vezess!
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 17:43 - címkék: vers és kategóriák: Váci M. szerelmes versei
-
még nincsenek kommentek
Váci Mihály: Hol vagy?
Érzem, hogy már rabom vagy,
s Tiéd már szabadságom.
Olyan szorosan foglak,
hogy lélegzetre vágyom!
Csókjaim bújdokolnak
öleden, mert már fájón
hajszolja őket egy vad
félelem: halálom.
Zokogva hívlak: - Hol vagy?
Te, akit úgy karollak,
hogy fuldokolva sírsz.
Ó, és ki tudja, hol van
magányod mélye, honnan
hallom, sikoltva hívsz!
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 17:35 - címkék: vers és kategóriák: Váci M. szerelmes versei
-
még nincsenek kommentek
Váci Mihály: Mikor vetkezni kezd és karcsú
mikor vetkezni kezd és karcsú
teste mint rózsaszínű ének
felszáll a szoknyák hullt habjaiból
mellei bárányfelhő remegéssel
keresnek tenyeret és combjai kacagva
a virágkönnyű nadrágból kibújnak
hajladozva e fényes barna nádak
olyankor rámnevet tíz ujja rejtekéből
- te mit bámulsz - mert én csak állok
szemem tág partjain és leselkedem
mint ha kamasz fiú fürdő leányt les lopva
mikor vetkezni kezd és karcsú
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 17:30 - címkék: vers és kategóriák: Váci M. szerelmes versei
-
még nincsenek kommentek
Váci Mihály: A kalász terhe
A Kedves alszik mellém dőlve,
ahogy a fű másikhoz dől le.
Reggeltől estig hajladozva
lengett - munkában nyiladozva.
Sóhajt a napi fáradtságtól,
mint rozs suhog, ha mossa zápor.
Nem törten fekszik, csak hajolva,
mint ág, ha gyümölcs húzza a porba.
Úgy hajlik ő a munkájától,
mint búza súlyos kalásztól:
az nyomja már le, az a terhe,
mi növelte, mi fölemelte
az érlelő fénybe, magasba,
- ért örömmel roskad alatta.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 17:20 - címkék: vers és kategóriák: Váci M. szerelmes versei
-
még nincsenek kommentek
Csorba Győző: Egy megfagyott körtefa-csemetére
A füvek a föld alá bújtak, magukba bújtak társaid:
saját bajukkal veszkölődtek. S én meg néhány madár meg a
kóbor macskák hiába láttuk.
Talán csillagos éj volt, talán szikrázó egű hajnal,
mikor a hófehér fagy reádtört irgalmatlan késeivel.
Ott álltál reszketve előtte, egyedül, kétségbeesett
elszántsággal, s nem moccanhattál, élők legszánandóbbika,
akitől még a menekülés fegyvere is elvétetett. -
Így a hősök hősei szoktak találkozni a pusztulással,
ők nem szaladnak meg előle. De mert önként s bátran teszik,
tiszteletet érdemelnek s nem, mint te, a részvét kegyelmét.
Az ember szíve és szeme menthetetlen emberszabású:
melletted mentem el naponkint, s nem vettem észre semmit.
Csak most, hogy a füvek kibújtak a föld alól, s a társaid
kibújtak magukból virággal s levéllel adva hírt, hogy élnek:
e gyönge szem most látja csak tragédiád,
s e gyönge szív most érzi gyöngeségét. -
Ó, kis halott, ki már tudod a legfőbb
titkot: az élők szégyenét, lám a futó szelekhez
fordulok érted s kérem őket: borítsanak be gazdagon
rózsaszín és fehér sszirmok könnyű zuhatagával.
Gulyás Pál: A bűvölő tavasz
Mily szép a lombok zöld borulásai
alatt az erdőt költögető tavasz,
míg fent a harkály csőre tompán
koppan a tölgy meredek sudárán.
Ezüstvirágokat havaz a kökény,
úgy tündökölnek mint pici csillagok,
s alatta lassú méltósággal
reszket az ősz feledett avarja.
Hol most a meddő tél hideg oszlopa?
A Nap tüzétől égnek a lombtetők,
szemünk káprázik, hogyha felnéz...
És a kigyúlt gallyak énekelnek!
Egy barna felhő elfödi a Napot,
a bokrok arca sűrű homályba vész,
de nemsoká a dombokon túl
ömlik a fény dagadó folyóként.
S felénk tart ismét, vágtat a fákon át,
most óriási inga gyanánt lebeg:
s úgy lengenek föl s alá az árnyak,
mint koponyásfejű nagy pillangók!
A Föld, a Nap s a Víz frigye most szövi
a halhatatlanság üde láncait:
most száll ki bűvölő kezükből
párja után repeső madárka,
parányi szárnyát bontogató bogár
egy harmatos fű hajladozó hegyén,
s a fák ködébe visszaringó
gyermeki őz szeme tiszta fénye.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 16:55 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Gulyás Pál: Hegedűszó az erdőn
Ki hegedül a fákon át,
honnan jön ez a dallam?
Itt a csend szórja mákonyát
s itt fekszik az udvarban
a rózsaszínű makk, amely
kettéhasadva várja,
hogy egy kéz fölemelje majd
a lombok távolába.
Mily lágyan süpped az avar,
ha lépek jobbra-balra!
De most egészen megzavar
egy hegedű hatalma!
Itt a béke zsong s az ágakon
remegnek pókfonálok...
De most a fák között a hang,
mint lassú vér szivárog.
Ki hegedül a fákon át,
e dal forrása hol van?
Itt a csend vonja sátorát
fölém a néma lombban.
S míg hallgatom a fák alatt,
e zene honnan árad:
agg törzsükön fényt váltanak
a messzi égi tájak.
Weöres Sándor: Manók
Párták közt libben
arcok közt lebeg
füstnél könnyebben
a manó-sereg.
Fejük csupa tarkó,
testük csupa hát:
valamennyi lurkó
így rejti magát.
Sose látod e rabló
fürge hadat,
de a ház, mint tarló,
puszta marad.
Emitt derű úszkált,
ott gond remegett:
visznek puha foszlányt,
sötét szövetet.
Öltik ruhaként
magukra mind,
míg a lámpa fényt
nyomukra hint.
A vágy: piros ing:
a láz: köpönyeg:
derekukra kering
a tréfa-tömeg:
ha sóhaj támad:
selyem bugyogó:
a hosszú bánat:
nyakravaló.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 14:57 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Weöres Sándor: Románc
Kis híd, deszka híd,
az ár téged hova vitt?
Három csacsi, szürke, törpe,
ott bámult a víztükörbe.
Nem szedtek ők szép bokrétát,
legelték a margarétát,
csülkük három rétre sétált,
fülük hat mezőre szétállt.
Csacsi-járta deszka-híd,
az ár hova vitt!
Gyöngy-ág, rózsa-ág,
hova lett a bóbitád?
Három lepke, kék, zöld, sárga,
ott libbent a napsugárba.
A virágot ők se szedték,
csak a szirmát érintették,
úgy sodorták az illatot,
mint egy selyem gombolyagot.
Lepke-ülte rózsa-ág,
hol a bóbitád?
Kő-ház, messzi ház,
parazsadra ki vigyáz?
Három kislány, fürge, szőke,
ottan fűzött cérnát tűbe.
Fűzögettek, tűzögettek,
aztán virágot is szedtek,
három csokor lett belőle,
így tipegtek esküvőre.
Lányok-lakta messzi-ház,
rád most ki vigyáz?
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 14:45 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Weöres Sándor: Tavaszi virradat
Kakas kukorít, hajnal kivirít,
a réti rigó dala röppen,
arany bivalyok gerince ragyog
márvány-eres égi ködökben.
Ma ládd: a himes föld, láng-habos ég
csak láz-tünemény, csak híg buborék,
széthull, tenyeredbe csöppen.
A lábadon itt topánka szorít:
ez a föld! a gyökér-ölü erdő!
a homlokodon kék pántlika fon:
ez a menny! a fejedre tekergő!
és közbül a szív, a kalitka-madár,
kit féltésed vasrácsa bezár:
ha elszáll, vissza sosem jő.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 14:38 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Dsida Jenő: Vendéglő havas hegyek között
Kis vendéglő a nagy hegyek között.
Minden békesség ideköltözött.
A kályha vasán párologva forr
a fűszeres és cukros, sárga bor.
Az asztalon sült. Ízletes falat.
Míg falatozom, nézem a falat:
a falusias, vén, meszelt, meleg
falon két ócska festmény díszeleg.
Két furcsa kép. Gyerekes, primitív,
kuszán felmázolt. De van benne szív.
Az egyiken két ferde ház előtt,
napfényes, zöld, májusi délelőtt
pocsolyán úszkál négy fehér kacsa,
arannyal ékes tolluk pamacsa.
A másik képen tágas hómező,
a hó kavargó, sűrűn pelyhező,
egy két tömzsi állat nyargalászva von
egy karcsú szánt a süppedő havon,
-
a két ficamlott, kedvesen suta
állat félig ló, félig őz-suta.
Míg a vaskályhán gőzölögve forr
a fűszeres-illatú sárga bor,
s a macska nesztelenül lépeget,
nézegetem a csacsi képeket.
S eszembe jut, hogy egyszer kisgyerek
koromban, künt az égszínkék, kerek
pocsolyában, májusi délelőtt
négy kacsa úszkált a házunk előtt,
én hevertem a pázsiton hanyatt
és bámultam a festett aranyat
új meséskönyvem színes födelén,
egy kis hercegnő koronás fején,
ki szánkán szállt a hómezőn haránt,
- két rénszarvas röpítette a szánt.
...Esik a hó. A kocsmáros köhög.
Poharamban forró bor gőzölög,
az óra lassan üti a hatot,
s álmos vagyok és roppant meghatott.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 12:50 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Sárközi György: Kilátó
A kilátó magasan van
A gyertyános hegyoldalban.
Öreg torony, mohos fából,
Ki ácsolta, már nem ácsol.
A tekintet messze szállhat
Innen, hegy-völgyet bejárhat,
Alácsapva, felrepülve
Csatangolhat, mint a pille.
Mint a nagy kecskebéka, zölden
Piheg a tó lenn a völgyben,
Körülötte erdő méláz,
Partján lángol a fürdőház.
Úri népek tesznek-vesznek
Ott lenn: innen apró tetvek,
Akár testük olajozzák,
Akár a vizet fodrozzák.
Minden bajuk, betegségük,
Pénzük, örömük, éhségük,
Címük-rangjuk: innen nézve
Csupán levegő rezgése.
Amit itt fenn egy darázs dong,
Nékem gondjuknál nagyobb gond
S egy kis cinke csiccsenése
Szebb, mint kacajuk csengése.
Hol véget ér villa, szálló,
Kezdődik egy nagy kaszáló,
Azon túl a falu látszik,
Berkek között bújocskázik.
Ismerem én azt a falut,
Benéztem a cifra kapuk
Mögött a kicsi szobákba,
Föl a füstös gerendákra.
A gazdával itten-ottan
Összeálltam, szót váltottam,
És a szemem lesütöttem,
S elmentem szívenütötten.
Milyen jó, hogy a viskókat
Csak egy tekergő siklónak
Látom innen s ember helyett
Madarakkal beszélgetek.
Fütyörészve nem szavakkal
Beszélek a madarakkal,
Mert minden szó tehetetlen,
Minden szándékról letettem.
A kilátó magasan van
A gyertyános hegyoldalban.
Öreg torony, mohos fából,
Kimagaslik a világból.
Weöres Sándor: Domb közt, dombon át
Domb közt, dombon át
hosszú fehér út keresi honát,
túl a piros kicsi házakon
odaforr az ég peremére -
Széljárta málomi út,
fehér homokú országút,
ringasd gömbölyű fáid!
Ragyogó porodba vetem szívemet,
sírjon, mint el nem küldött izenet,
széljárta málomi út!
Húzódj a húnyó lángban
csillogó por-ruhában,
rajtad a nyulak átfutnak ősszel,
rajtad a szekerek elmennek ősszel -
Széljárta málomi út,
öledbe hanyatlik a lomb már,
az évszak ünnepi oltár,
mit mondasz az itt maradóknak,
mit viszel a mennynek innen?
Ragyogó porodba vetem szívemet,
sírjon, mint el nem küldött izenet
széljárta málomi út!
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 12:26 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenesaljától
Messze sötétedik már a Ság teteje,
ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
szülőföldem, képedet:
megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kéklő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet..
Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását,
s ácsorgó ajakam első mosolygását,
szülém forró kebelén:
ti láttátok a víg gyermek játékait,
a serdülő ifjú örömit, gondjait,
éltem vidám reggelén.
Mélyen illetődve búcsúzom tőletek:
elmegyek: de szívem ott marad véletek
a szerelem láncain.
Hímezze bár utam thesszali virulmány,
koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
a szerencse karjain:
bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
mint Magellán gályái.
Ó, gyakran a szívnek édes ösztöneit
s tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
e bújdosó csillag ezer orkánait
bévont szemünk nem látja.
Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
messzebb járnak szemeink:
bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
s későn hullnak könnyeink.
Radnóti Miklós: Veresmart
Megcsöndesült az út és rajta mint
egy terhes asszony, holló billeg át.
Sóhajt az út, - no végre holló!
és ellocsogja néki bánatát.
Hallgatja őt a megsebzett vetés,
a harcra tört vidék pillája rebben,
még nem felejtett, bár az alkonyat
altatja egyre s folyton édesebben.
Apró veremben apró akna bú,
méregtől csillog, szétröppenne, de
már nem merészel. Őrzi rosszalón
a káposzták sötét tekintete.
S a bölcsrekókadt napraforgók
mögött és ott az ifjú fák tövén
acélkék köd lebeg vízszintesen:
a vérre váró sűrű drótsövény.
De hajnalban, ha harmat üli meg
(szelíd gyújtózsinór a szára)
nagy óvatosan közte kúszik el
s kinyit a tök arany virága.
S a csönd majd újra permetezni kezd,
a sáncok ormán néma gólya áll,
a futóárok nyúl tanyája ma
s már holnap átszánt rajta Flórián.
És visszatérnek mind a mívesek,
aki takács volt, újra szőni fog
és éjjel szép fonállal álmodik,
míg fel nem keltik gyöngyös hajnalok.
S az asszonyok is hajladoznak újra,
lábuknál nődögél egy új világ,
hiú, mákszínruhás lánykák zajongnak
s kicsiny fiúk, kis öklelő gidák.
S a föld bölcs rendje visszatér, amit
ó csillagok szakállas fénye áztat:
állatok s kalászok rendje ez, nehéz
s mégis szelíd szolgálati szabályzat.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 8:19 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Gulyás Pál: A lombok fundamentuma
Ahogy az udvaron a fák
nyugodtan állnak helyükön,
mint hallgatag fakír, kinek
szemében nincs már semmi könny:
lelkednek csöndes lombjai
úgy néznek mély, szemeden át...
Kár volna háborítani
a lombok fundamentumát!
Nézz ki az ablakon, az ég
rád szórja kristályzáporát!
Óriási üveg a lég,
kápráztató varázspohár,
melyben ember és növény
egy mondhatatlan álmot érez...
Aludj velük te is, szegény,
s ne nyúlj az álmok gyökeréhez!
Gulyás Pál: A halott akác
Egy fa meghalt, a többi él:
ne kérdezd, hogy miért.
Kimentem az udvarra és
körülfolyt a sötét.
A csillagok égtek csupán
a fák magas csúcsán.
Olyan rejtelmes volt a perc,
valamit ünnepelt.
Templom volt a lét mély homálya,
melynek nincs kupolája.
Ott állt az öt magas akác,
némábban, mint a ház.
Közöttük egy levéltelen
komor volt végtelen.
Nem volt szívében már lehellet,
de mégis állt a többi mellett.
Gulyás Pál: Szőlő közt
1. Tiszta gyermek
Még csak hat óra múlt. A Nap
alig szárnyalta túl a fák hegyét.
Kint sétálok a szőlő közt: az úton
még hűvös a homok,
de a futóbab indáján a harmat
mámorosan lángol már szerteszét.
Egyszer csak zümmögés üt a fülembe
s a halvány babvirág körül
a Nap melengető fényzáporában
egy csillogó kis méh szálldos kerengve
s parányi lelke úgy örül,
ha eltakarja őt a bab virága,
mint a tiszta gyermek,
ha végre eljutott az iskolába.
2. Az akácok sorfala
Két oldalt az országút mentén
sorfalat állnak az akácok.
Egy-egy akác kiválik a sorukból,
talán hogy jobban lássa a világot.
Én itt nézem őket a levelek közt,
a szőlő zöld levelei között:
mindenik akácfa két-három ölnyi.
S a lombjuk olyan üveges zöld,
hogy hiába bámulom őket,
nem tudja szemem lombjukat betörni.
3. Vándormadarak
Ez a homok itt szürke és kezemből
peregve hull ismét a földre vissza.
Közömbösen pereg,
pedig ő a természet néma titka. -
Egy-egy szem az ujjamra rátapad
és én úgy simogatom őket,
mint elfáradt vándormadarakat,
pedig tudom,
hogy az ő életük erősebb.
4. Kék szilvák
Kint vagyok a gyümölcsös kertben
és nem gondolok semmire,
csak a csöndre, mely mindent áthat.
Megyek a szilvafák alá,
a tamariskabokrot félrehajtva,
és bámulom a kék szilvákat.
Azután utánuk lendül a karom,
a reszkető ágak felé:
magányos kedvemet így töltöm.
S olyan határtalan boldog vagyok,
úgy örülök elszálló életemnek,
mint minden állat itt a földön.
5. Az irgalmas fa
Fölöttem a fa néma lombja
reszketve kínálja gyümölcseit.
Reszketve kínálja, mert a szívében
él még a hit,
hogy én is gyermeke vagyok,
az ő szegény, elüldözött fia...
Láthatatlan szívében
mély szánalom fakad,
hogy így kell engemet a porban
viszonttalálnia.
6. Elpihent pillangók
Kezd hűvösödni már. Az izabella
zöld levelei milyen mozdulatlan
nézik a veranda drótlugasáról,
nyugaton hogy bukik alá a Nap!
Oly mozdulatlanok az izabella
árnyékos zöld levelei,
mint elpihent nagy zöld pillangók,
melyek már többé nem csaponganak.
7. Süllyed a világ
Alkony van, testem borzong a homálytól,
mely lassan permetez a szélben.
Rózsásak és lilák a fellegek
s a hold ezüst sarlója mozdulatlan
már ismét ott lebeg
az égbolt szürkülő vizében.
A földön óriási rózsaszínű
árnyékok inganak,
mint óriási rózsaszínű lepkék.
Aztán csöndesen süllyed a világ,
süllyednek az akácok
és süllyednek az illatos füvecskék.
Gulyás Pál: Apró kis árnyak
Már nemsokára itt az éj,
már nemsoká a kémények felett
fog lengeni keselyű-szárnya.
Pedig nyugatról még a Nap
sugárzó csókja rátapad
a háztetőkön át
a földrehajló jázminok hajára.
De már a fák alatt apró kis árnyak
mozognak nyugtalan
s a lombok szárnya őket eltakarja.
Hiába már a Nap aranyt
mosolygó cselvetése,
már nemsoká leszáll az éj hatalma.
A nyugtalan apró kis árnyakat
a lombok úgy takarják, védik,
olyan anyai szeretettel
ölelik lassan dobbanó szívükre,
mint a kotló melengeti a csibéit.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 31. 7:27 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Gulyás Pál: A fák lassú szíve
Reggel volt. A természet ébredése: -
a fák magasba ringó ágai,
a légben szerteröppenő galambok,
a pókhálók sokszínű csillogása,
a Nap, az ősi Nap folyton növekvő
kohója: - lelkemben egy mondhatatlan
szomorúságnak verte cimbalomját.
Ott ültem a szobámban és a könyvek
prizmáin át forgattam a világot.
Az udvaron édes petúniák
tárták ki lányságuk titokzatos
álmát a láthatatlan szellemeknek.
S az ablakomon át az illatok
hullámverése lelkem ostromolta.
Kimentem az udvarra és az öt
öreg akác mohos tövébe álltam: -
ők látták játszi gyermekévemet
s a balga ifjú büszke szárnyverését.
S a szívre gondoltam, az ő nyugodt,
lassú szívükre, melynek a mulandó
időben nem hallatszik dobbanása.
Weöres Sándor: A Holdaskönyvből
Révész lánya, citerád
engem hí a vizen át.
Várj, jövök csak felhúzom
rigófészek-papucsom.
Este a tó megárad,
festek rája faágat:
szállj rá, fáradt madárka,
mátkapár , dülj alája.
Ej, ha tudnád, hol voltam!
Lúd-lányokkal mosdottam.
Ne félj tőlem: ingemre
gágogás van hímezve.
Ne kérdd, hajam mért kócos,
ríva jöttem ajtódhoz:
űztek, majdhogy elértek
zápor-lábú legények.
Fadob, fadob, fogj tigrist,
nádsíp, nádsíp, szelidítsd,
pásztorlányka, legeltesd,
juhaid közt terelgesd.
Holdra bámulj, vakablak.
Visszhang dalolj magadnak.
Mécs, kanócért fuss körbe.
Tükör , nézz a tükörbe.
Csőröm vas és tollam vas
én vagyok a szélkakas.
Horpadt égi bádogon
rőt rozsda a lábnyomom.
Hó esik a szívemben,
jégcsap mellett melegszem,
leddobom a ruhámat,
pőrén futok utánad.
Tallér voltam egykoron,
elherdáltak egy toron.
Most , mint özvegy sír értem
aranyfátylas csengésem.
Elúnta a harangját,
megszökött a harangláb.
Most a harang égen lóg,
lábát űzik a kopók.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 30. 17:17 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Weöres Sándor: Valse triste
Hűvös és az öreg este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 30. 17:03 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Zelk Zoltán: Levél
Nézzétek csak, mit hoz a szél,
nem akármilyen falevél:
nem itten hullt le a fáról,
gólya küldi Afrikából.
Gólya küldi a levelet,
szél leejti falu felett,
füstölgő kémény felkapja,
gólyaírást elolvassa.
A levélben mi is lehet?
Elmondom én, figyeljetek:
"Megérkeztem Afrikába,
örök napsütés honába.
Mégis, mégis csak azt várom:
az idő tavaszra váljon,
kis falumba visszatérjek,
kéménytetőn rakjak fészket."
írta: jazsoli5, 2008. aug. 30. 16:58 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Arany János: A Dismal mocsárok tava
BALLADA MOORE UTÁN
"Sírt ástak néki, nyirkost , hideget,
Mitől a hű, meleg szív rettegett:
És elszökött a Dismal tómocsárra,
Hol, bolygó tűz világítván utára,
Egész mélységes éjszakán
Evez fehérlő csónakán.
Bolygó világát majd meglátom én,
S meghallom csónakát a tó vizén:
Soká élünk együtt, szerelmesen: -
Cipruslomb közé rejtem kedvesem,
Midőn közelget a halál
S hallatszik dobogása már."
Szólt s a Dismal tavak felé siet -
Ösvénye vad, szúrós helyen vezet,
Keresztül egybeszőtt-font bokrokon,
Zsombék között, gazos mocsárokon,
Hol vízikígyók ezre költ,
Hol ember nem járt azelőtt.
És amidőn így, fáradtan ledül,
Pillája ha talán elszenderül,
Ott hajtja le fejét a szunnyadó,
Ahol mérges könnyet sír a bogyó,
Melynek lecsöppent harmata
Húsát kirágja éjszaka.
Körül a sást farkas zörrenti meg,
Fülébe a csörgőkígyó sziszeg,
Így szunnyad ottan, míg fel nem riad:
"Mikor látom meg a ködös tavat?
Oh! vajmikor látom," kiált,
"Szerelmesem kis csónakát?"
Meglátá a tavat: a tünde fény
Futkosva játszik síma tükörén.
"Légy idvez" ugymond "kedvesem világa!"
És a viszonzó part nevén kiáltja
Sok ízben és sok éjen át
A sírlakó hideg leányt:
Míg nyírfakéregből sajkát csinál,
Melyen a csendes tó mélyére száll,
Messze, messze követvén a lidércet.
Most szél támadt, az ég felhős, sötét lett:
A csónak és csónakosa
Nem jött többé vissza soha.
De sokszor lát az indián vadász
Most is, ha e mocsár mellett tanyáz,
Lidérc-fénynél, borongós éjfelen
Sajkás legényt s a hű leányt jelen,
Dismal ködös hullámin át
Hajtván fehérlő csónakát.
Észak-Amerikában:"Beszélik, hogy egy ifjú, szerelmese halála miatt megtébolyodván,
barátjai köréből hirtelen eltűnt, s többé semmit sem lehetett róla hallani. Mivel pedig,
zavart óráiban, azt szokta volt mondani, hogy a leány nem halt meg, hanem elment
a Dismal-mocsárok közé, gyaníthatólag e roppant vadonba bújdosott, s vagy éhen,
vagy e borzasztó mocsárok valamelyikében veszett el." - Moore. - Az első
közlésnél hozzá volt téve: Különben dismal angol szó, borzasztót jelent. A.J.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 30. 15:09 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Arany János: A méh románca
Ablak alatt
A pünkösdi rózsa,
Kezd egy kicsit
Fesleni bimbója:
Kékszemű lyány
Válogat belőle,
Koszorúnak
Holnap esküvőre.
Reménykedik
Egy kis méh az ágon:
Szép eladó,
Jaj, ne bántsd virágom!
Ezt az egyet
Magamnak kerestem,
Alig hasadt
Mikor eljegyeztem.
Felel a lyány:
Te bohó kis állat!
Lelsz te rózsát
Nem egyet, ha' százat,
Holnap is nyit
Holnap is eljössz te,
Csak ne kívánd
Ami a legszebb közte.
Mond a kis méh:
Szőke szép hajadon,
Neked Isten
Hű szeretőt adjon!
Nem sok amit
Kívánok tetőled:
Ne szakaszd le
Az én szeretőmet.
Felel a lyány:
Dehogynem akasztom!
Dehogy leszek
Ene'kül menyasszony!
Koszorúmban
Ezt fonom előre,
Úgy vigyenek
Holnap esküvőre.
El se mondá,
Nyúlt a szép bimbóhoz,
Hogy letörje
A virágcsomóhoz.
A szegény méh
Rárepült kezére,
Csókot adni
Annak a fejére.
"Hess, te gyilkos!
Ne bocsáss fulánkot:
Leszakasztám,
Vigyed a virágod."
"Szép menyasszony,
Már nekem mi haszna!
Koszorúdnak
Híja lesz miatta."
Koszorúdnak
Híja lesz miatta -
Ezt a kis méh
Keserűn mondhatta,
Mert a szíve,
Hiába parányi,
Nagyon tudott
A virágért fájni.
S a leánynak
Hiába kiáltott,
Szeme alá
Üti a fulánkot:
Szegény bogár!
S maga haldokolva
Félreült, egy
Rozmarin-bokorra.
Szép menyasszony
Jajgat a sebével,
Esküvőre
Sem mehet szemével:
Holdfogyásig
Dagadt lőn a tája...
Azalatt meg
Elhagyá babája.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 30. 13:10 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Zelk Zoltán: Gólyamadár, gólyhír
Tudjátok-e, mi a hír?
Kinyílott a gólyahír!
Gólyahír virít a réten,
gólya repül fenn, a légben.
Most jött a tengeren túlról,
Afrikából, messzi útról,
nincs a vállán tarisznyája,
ezért nincs is vacsorája.
No de azért majd csak akad,
hogyha talál egy mocsarat,
szegénybékák bánatára
lesz bőséges vacsorája!
Tudjátok-e, mi a hír?
Kinyílott a gólyahír!
A rét mellett, egy kis tóba'
békacombot tart a gólya.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 30. 9:01 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Juhász Gyula: Két gyerek sírjánál
A temetőben két csöpp hant alatt
Két apró testvér, némán alszanak.
Zöld deszka sírjuk, kis kert az egész,
Bús violájuk a kék égre néz.
Mellette pad van, hol pihenni jó,
És hallani, hogy riog a rigó.
S az élet felé nézni szelíden,
Mely zakatol, mint néha a szívem.
Itt a halál is árvácskavirág,
És boldog béke völgye a világ.
Az élet álom, bús, rövid varázs,
És víg majális a föltámadás.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 30. 8:55 - címkék: vers és kategóriák: Juhász Gyula versei
-
még nincsenek kommentek
Juhász Gyula: Gyermektemető
Virágos ágyak mélyén gyermekek
Álmodják már az örök életet.
Egy ágyban alszik két testvérke itt,
Megférnek szépen: A halál szelíd.
Ez élt egy évet, az három napot,
Most örök a nap, mely rájuk ragyog.
Egy gyík szalad a zöld ágyak között,
Siet, miként e földi örömök.
Egy gyár kürtője a kék égbe zeng,
Élő nagyok, kicsit pihenjetek!
Virágos ágyak kertje egyre nő,
Virágzó vágyak földje: temető.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 30. 8:46 - címkék: vers és kategóriák: Juhász Gyula versei
-
még nincsenek kommentek
