Gulyás pál: A viharzó diófa
Egy diófához vitt az utam.
Nincs harsona, kürt, hogy micsoda futam,
micsoda lobogás,
micsoda robogás
volt ez a fa,
pedig állt egy helyben erős dereka.
Nem emberek kísértek utamon:
egy-egy szőlőtő, egy-egy üde lomb.
Alattam a por
milliárdja omolt
cigánykereket,
míg fenn a vidám Nap rámnevetett.
Egyszer csak villámot vert az ég,
megereszti a felhők lángszekerét!
Mint harcparipák,
tombolt a világ:
bérc, róna, berek...
Nyargaltak a tarkaruhás elemek.
Ott állt a fa elszántan, szabadon!
Zuhogott, zakatolt a fa, mint malom:
forgatta levelét,
rengette tetemét,
hidrafejét,
rohamozta a szélvihar ércerejét.
Száz karral hiába ragadta meg őt
a százkarú, ködsisakú levegő:
keserű gyökere
menekült lefele,
hol a halál
töltötte talpaiba italát.
Már fenn a szivárvány bontotta puhán
színeit a felhők várkapuján...
S mint harci vitéz,
vért ontani kész,
a fa vert szaporán:
száz ágboga száz repülő buzogány!
Rém volt ez a fa, mint rém a bölény,
mely őrjöngve fut börtöne rengetegén!
Az elrobogó
Föld felrohanó
dühe volt ez a fa,
pedig állt egy helyben erős dereka!
Még nincsenek kommentek.
(
)
Mondj valamit
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.
