Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét:
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd vissztér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Érett júniusok! kicsi réti utakon
hajtva, a sárhányó a füvet seperte
zsombor-földeken, mogyoró-s galagonya -
bokrok alatt, vagy
zöldbeborult dús bükk-sudarak között járt,
vagy rekettyék-lobogózta karszton autónk -
minden illó élve ez állhatatlan
nyárszaki hónak
visszatért most, ám a túlérett perchez
úgy hiszem illőbb a vihart igérő
indigó égbolt - lapul a kert, csupán a
fák csúcsai ingnak:
szobám függönye befelé dagadozik,
zizzen a bokor, a madarak hazahúznak,
a fák fehér virága lehull, patakokban
zúdul a zápor.
Itt a tisztító vihar, a katharzis,
avult álmainknak letöri virágját,
ósdi érzelgést, a szeszélyt, a hajnali
óra szerelmét.
Kora alkony, az éjnek előfutára:
felhők: omladozó falak, és a villám:
az Úr őrült angyala sisteregve
rántja ki kardját.
Ha kiállnál most az esőnek kristály
sáncára, mély árka fölé a viharnak,
ó, ha most jönnél ide, boldog lennék -
vagy soha többé.
/Ford.: Tótfalusi István/
Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullanak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le.
ráhull a hajadra, szemedre.
Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tünő tünemény.
Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.
Hull a sötét, de ne félj
megszólal a néma, ezüst éj:
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.
Fölszáll a hajnal ím, tündöklőn és fehéren
ragyogva, fényes és dús kökörcsínmezők
partján, a csillogó pirkadat hűvösében.
Április int, s te már készülsz a könnyű táncra,
szemed a hold szelíd színébe öltözött,
s pillád közt fénye ég és szikrázik cikázva,
Ne szóljunk rólam, ó Laurence, feledj el engem,
csak engedd ittasan szíhatnom veled itt
e harmatos tavasz hajnali ízeit:
számon csak friss színed telt dicsérete zengjen,
mert az emlék s a múlt bármilyen gyönyörű,
árny lesz, ha ráragyog e reggeli derű:
A hajdani öröm hadd hulljon éjbe tompán,
mert gazdagabb gyönyört kínál a dús jelen:
a lengő, röpke fény meztelen melleden,
s a virradó világ, ez az eszményi orkán.
A boldog ébredés pezsgő mámora ring,
virágok közt vonulsz a tavaszi mezőben
boldogan, boglyaszám aratva szinte bőven
s két kézzel szórva a napba a kankalint.
Ne félj: csak hajadat érintem: ó hadd érzem
selymét: majd ne legyen, csak emlék és titok:
s érezzem újra, míg belé nem bódulok,
s gőzölgő illata halálomig kisérjen...
Ne félj: csak hunyd előbb szemed le csendesen,
aztán omolj alá a sűrű fűbe lágyan,
engedd, hogy zizegő hajadat szétziláljam,
s megoldjam fátyladat tündéri testeden,
hadd dőljön duzzadó bőrödre rá a hajnal,
s nyakadra is, melyen kéj párosult arannyal,
s mint izgatott kezek, becézzék zsenge szárak
bő nedvektől feszes napjárta melledet,
és sima, hófehér combod, ha szétveted
kelyhéül a gyönyör közelgő áramának.
Mely a zsongó föld fanyar nászain túl
hirtelen, mint a vad dagály, felindul
a test pogányul habzó mámorába,
s tombolva lüktet a hím büszke vágya,
míg jóllakottan nem zuhan le végül,
ha minden áradás és tűzvész kielégül,
s a hajnal dagadó tengerébe omolván
tovahömpölyög e fényes tavaszi orkán...
/Ford.: Rónay György/
Minden gyümölcsben egy kicsiny nap kél föl,
s nevét jelenti, szagok édes nyelvén:
lobog a tűnt nyár tiszafa levélről
s szederről, nyírről, tüzes lángra kelvén.
Sárga tök ömlik a domb tetejéről,
diók zuhognak lombok sűrű teljén.
Telt szekereknek zengő zaja ér föl,
őszi nagy árnyak égnek az ég selymén.
Ragad az ujjam, csupa édesség lett.
Szívem is immár, mint a gyümölcs, érett.
Illatos.Ám még furcsa erő tartja
karcsú-szép ágán szerelem-érzésnek.
Nézd: teli-vígan kiáltozza égnek
kedvesem nevét a táj ezer ajka.
/Ford.: Devecseri Gábor /
Meleg és ragyogó ez a szó: nyár.
Mikor minden falevél, mint kicsi fül, remegett,
úgy hallgatta félőn repeső szívedet
a városvégi erdőben, mikor tüzesen
tűrte a tested, hogy lebírja a szerelem -
meleg és ragyogó volt ez a szó: nyár.
Minden falevél ki tudta mondani: ősz.
Mikor halkan lehull, nedves-pirosan,
lehelet-könnyen - a te ajkad olyan -
s nem remegett már, úgy suttogta szíved:
vessetek nekünk puha ágyat, levelek!
Minden falevél ki tudta mondani: ősz.
De most nem suttog a lomb, hallgat süketen -
A kiserdő rejtekét hó lepte be ma,
s mardos a kétség: volt-e tüzes nyár is valaha,
itt, hol a hó fehérlik - az ősz itt járt-e minap,
hulló levelek itt lesték-e szavad,
s tested fehérlett lélek-melegen.
/Ford.: Kerényi Grácia/
Hallod-e, drága, sírnak a gerlék,
gerlice búg a bokrok alatt,
látod-e, lassan úsznak a felhők,
mint a galambraj, tiszta csapat.
Drága, szaladjunk, vár a hegyoldal,
nézd: a virág-ár kebledig ér,
zöldel a fű, repülünk fel a dombra
Égi magasba szárnyal a vágyunk,
fölfele vonja szívünk örömét
a messzeség, hordozza az álmunk
s mint a fehér felhőket, az ég
egybe ölel - halkan tovaszállunk
fénybe, sugárba - s elnyel a kék.
/Ford.: Kerényi Grácia/
Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.
I WAS A CHILD AND SHE WAS A CHILD,
IN THIS KINGDOM BY THE SEA :
BUT WE LOVED WITH A LOVE THAT WAS MORE THAN LOVE -
I AND MY ANNABEL LEE
ALLAN EDGAR POE
A fűzfa behajlik a vízbe
a víz körülötte csacsog
locsogva körülsimogatják
piciny buborék-pamacsok
a hold egyedül csavarogva
oly holthalavány odafent
kémleli elcsavarogva
egy holt kicsi lány hova ment?
Holt kis Ilonka fehéren
fekszik a sírban alant
szelleme ringva fehéren
fürdik a vízben alant
lelkemre libegve lehajlik
mint vízbe a fűz fiatal
ágai- habzene zajlik
csobog körülötte a dal
dal pihekönnyű magáról
zizge aranybafutó
fürtjei zuhatagáról
s minden eszembejutó
esteli vágyteli csókról
lágy öleléseiről
jópuha hópihe-csókról
lágy öleléseiről
Egyszer lefeküdt ibolyák közt
harmatos fűbe feküdt
nyíladozó ibolyák közt
még soha oly gyönyörűt
parányi piros bogarak közt
dőlt mosolyogva elém
zümmögő zöld bogarak közt
szunnyadtam el én kebelén.
Süllyedt vele lassan a pázsit
süppedt vele halkan a hant
s már láttam a mély gödör ásít
s ő fekszik a sírban alant -
a csöndbe furán belezengtek
a fákon a víg madarak
és csöndben a mélybe lementek
a piros a zöld bogarak
- A fűzfagally a vízre hajlik
zsolozsma a vízcsobogás
a hab zokogása morajlik
morajlik a szívdobogás
borúsra borul be az ének
bús nász-ima színkeverés
zörögve dorombol az ének
a gyászlila csipkeverés -
Ilonka kis égi Ilonka
a kép olyan ép eleven
a képed a régi Ilonka
kék lepke sziromlevelen
szamócapiros puha szádból
fakadnak a lenge füvek -
szeráf-nevetés puha szádból
ha zsongnak a zsenge füvek
Lásd fekszem a parton a fűben
ölébe ölelget a part
a dús keserűszagú fűben
ezernyi bogár idetart
nyüzsögve nyirokteli mélyből
ezer pici hangszeren át
zümmög az ajkad ízéről
végnélküli víg szerenád
Azóta kapott csudacsókok
íze ma oly keserű
hűtelen és csúnya csókok
emléke is oly keserű
oly messzibe csöndesedének
éveim árnya alatt
angyali vég-csemegének
hol ajkaid íze marad
Ilonka kis édes Ilonka
a kép olyan ép eleven
halványpuha hangod Ilonka
szólít szomorú nevemen
válaszom át a sötéten
éteri fényutat ás
borzad a sás fut a réten
elsuhogó zokogás
Mihez foghasson ezentúl
ki fogta fehér kezedet
és hova nézhet ezentúl
ki nézte sötét szemedet?
Örökre itt maradok már
hanyagul heverészve hanyatt
míg enged a rög ragadó sár
s gödör lesz testem alatt
Utamban az éjben a parton
lengő lila láng vezetett
most fűzfa tövén puha parton
érzem kicsi lánykezedet
és érzem aludni fogok már
akár te a mély temetőn
tudom hogy aludni fogok már
boldogan és nevetőn
Már bomlik az élet az omló
víz suhanó zaja közt
mint százados erdei holló
váza fenyő gallya közt
már oszlik a test alig élek
foszlik valamennyi tagom
rezegve fölérez a lélek
és imbolyog álmatagon
belefürdik a Léthe vízébe
a víz körülötte csacsog
locsogva körülsimogatják
fehér buborék-pamacsok
a hold ragyogó sugarában
távoli trombita búg
mind vakítóbb sugárban
hajnali harsona zúg
ébresztget a szád muzsikája
ébredj valahára szegény
és zeng a szíved muzsikája
és hömpölyög izzik a fény
úszunk tova kék levegőben
mint két pihe lengetegen
és fulladozunk ölelőben
fényteli fellegeken
Tengerfenéken éltél, mint a búvár,
rákok, szörnyek, hajóromok között,
eged a víz sötét közege volt már,
tested a víz legébe ütközött,
ha vont a felszín, tudat: elméd sóvár
kívánatához nincs is már közöd.
Megszoktad lenn a földöntúli csöndet,
a suhanó halak elektromos
fényfoltjait, egy másképpen teremtett
világ új rendjét, s lassan otthonos
lett füledben a gyors dobszavú zönget
a nyomástól, mi testeden tapos.
A szintet csak a kígyótestű tömlő
kapcsolta hozzád, és az enyhe lég
gumiszaggal keverten beözönlő
áradata volt számodra a lét -
s egyben a gúzs is, visszatartván lengő
lábadat, hogyha szabadabban lép.
Rég volt ez is. Most lépsz, amerre tetszik,
sisakodon nincs már köldökzsinór,
féltél pedig, mi lesz, ha eleresztik
ott fenn, s a sós víz testedig hatol...
úgy lőn, s a sós víz nem hatol a testig,
élsz, s életed a méllyel egybeforrt.
Ha voltál más: feledd el! Renyhe emlék
ne zavarja meg mélyi életed!
Tengerfenéken élsz, már nem mint vendég,
de honos! a mély így egész, veled!
Körülölel a bársony-végtelenség,
szörnyek között magad is szörnyeteg!
Nőnek a felhők, mint a bánat,
tolongnak a ködök
hegyeimnek csipkés taréján,
bomló fejem fölött.
Tornyos testük dohogva hajlik
egyre alább-alább,
szaguk megérzi és lihegve
lélegzik a világ.
Szél nem fúj, értelmetlen ösztön
hajtja összébb süket
csendjükben harapásra készen
álló tömegüket.
Észak és dél egyként sötétül,
egyként kelet s nyugat.
Vigyázz! erdőkbe, barlangokba
bújj el, rejtsd el magad!
Valami készül fenn az égen,
kört-álló farkasok
fogaihoz hasonló fények
villámlása ragyog.
Nőnek a felhők, fenevadként
rázzák szőrös fejök,
fejem fölött, hegyeim fölött,
egész Erdély fölött.
Az ég a felhőket lerázta
és diadalmas kékbe szépül,
kiömlő szőke szép hajadba
napsugarat fonjál be ékül.
Az arcod fúvasd meg a széllel,
hogy legyen friss, pirosba játszó,
s lobogjon szélben a szoknyád
a táncoló tavaszi zászló.
De soha meg ne nézd az órát -
mert boldogságunk durva tőre,
ne lásd soha: - a gyilkos percek
hogy lovagolnak a jövőbe!
Ha mást súgna is az érdek,
csak igazat szólj:
hallgass, ha bölcsebbnek véled,
csak igazat szólj:
ha szívedben indulat éled,
csak igazat szólj:
ember vagy, bánd meg a vétked,
s csak igazat szólj!
Egy kert jár vissza éber álmaimban:
virág, zöldarany fű, lugas: az út
sárgán a szőlős verandára fut,
fölötte kéklő ég, felhőtlen, nyíltan.
Csak édes szépség, nincs benne semmi rút:
fényébe évszakok telt színe csillan,
együtt érzem benn, ahogy vágyaimban,
az érett férfit és a kisfiút.
Mint virággal havas cseresznyeág,
reménnyel, búcsúzással van tele,
emlék s mindig új vágy játszik vele:
árnyából visszaint az ifjúság
s lenge nyomán az elrebbent madárnak,
fái közt, kék egén istenek szállnak.
Délről jött ez a próbált dallam, a Földközi-tenger
isteni végzetű népei élnek benne, teremtő
ezredek álmodták: harc, otthon, rettenet, ünnep...
Lágy pannón tájon szól most rokon emberi létről:
zengő mérték benne, ami tegnap kusza beszéd volt,
izzó szén, ami ellobogott, költészet a régen
sírba hanyatlottak megszépült sorsa, homokba
vésett kép, ami élve virágzott, mit csak e pár vers
őriz...Mélán szólnak hát mint holt szerelmek
édes kínnal új életet adva a fényszavú emlék.
*
Ősz! Ősz! vijjog a szé s vacogó lomb rőt lobogóit
tépve, zúdítja a dúlt tájra az ónos esőt.
Ősz, ősz, suttog a lankadt fény s a gyümölcse-szedett kert
fái között a magány hinti halott levelét.
Magtár, kamra, verem s aszaló tele: csűr az egész ház,
érik a téli gyümölcs, forr ülepedve a bor.
Ez volt otthonom.Őrizd majd te is! Én búcsúzom már.
Indulok: újra letép s forgatagába ragad
sorsom, amíg jegenyés úton át rétekre, mezőkre
csattog acélsinein s visz tovarántva a gép.
Jön, mosolyogva kitárja magát s már fordul a tájék,
elfut, vissza se néz, mint a betelt szerető.
Nézd, lebegő szélén az aranyló, hangtalan égnek
sápad aléltan a nap, harmatos árnyba zuhan -
s vert had, hajszolt nép: vonszolja magát liget, erdő,
szürkül a lanka, nehéz rozsda-köd omlik a tó
tompán rámmeredő tükrére: s mintha szívemben
kelne az elmúlás őszi fuvalma, lehull
bennem szín, arc, mozdulat, ég a mocsokba vesző lomb,
csordul az édes fürt, torkomon elkeserül,
s mint öregek matató keze, kapkod lelkem az elvált
kedvesek elfakuló, testtelen árnya után.
Mindent elvisz az arcát váltó év: dobogó, vad
szívemben lovasok hallali-kürtje riad:
mint az idő hajrázó falkavadászata, zúdul
széljárt tájakon át s dől sűrűsödve az éj:
fénytelen árján már csak a pince úszik, búcsúzó, halk
fénnyel: a szikla tövén, barna diófa alatt
őrizi mélyét: majd letarolt vágóira, hó, jég
dermed, amíg nyugszik: nézd, ideint derűsen,
s -mint gyöngyház fényben látvánnyá szépül a fojtó
köd - szívem keserű bánata felszakad és
kedves már, ami fájt, teljessé lett, ami csonka
volt, ahogy ó borban hűvösen izzik a láng...
Látod: nem hal meg, miben érett vágy, szabad érzés,
századokon szűrt íz mámora szunnyad, amit
míves képzelet épít, emlék gyújt, a halálon
átragyogó szépség könnyű varázsa füröszt.
Forrás öble a táj, ahol éltem, hűs víze mély csend,
hószínű, gyöngy kócsag szárnyal ezüst magasán.
Te voltál a táj,
mit szemem meg nem únt még:
te vagy a szabály,
melytől nem szabadulnék:
te voltál az éj:
amelyben megmaradtam,
te vagy a veszély,
mely áldássá lett rajtam:
te voltál a kín:
amit örömmel vártam,
te vagy a kinin,
mely gyógyítja lázam:
te voltál a szó:
mely megoldotta nyelvem,
te vagy a bíró,
kit igaznak ismertem:
te voltál a kút,
mely mindig újraéled,
te vagy a kiút,
ha bekerít az élet:
te voltál a vad,
mely hozzám szelídült csak,
te vagy a szabad
szél, mely, ha tetszik, elhagy:
te voltál a seb,
mely elfojatta vérem,
te vagy erősebb,
ha nincs ki megsegéljen:
te voltál a kör,
mely izzó fegyelembe,
te vagy a gyönyör,
mely kötöz szerelemre:
te voltál a tű,
mely sebeim bevarrta,
s te leszel a fű,
mely nyomom eltakarja.
Mint dallamban a hang, héjban a mag: pihen,
zeng, száll, hull az idő forgatagán a lét.
Ónsúly - fénysuhanás: összefonódva hord,
forgat, tép az örök folyam.
Mit vet partra? Korall tébolya, sebre zárt
kagyló méhe milyen vérszínű ágbogat
sarjaszt s gyöngyszemet? Ó, mit szül a változó
árban megmaradó varázs?
Hervad már? Dehogyis! Magvait érleli
termő fánk. Tüzesebb lángtalanul a szív.
Vágy, kín, csend: gyönyörű őrület életünk.
S teljes, bár töredék a dal.
A táj unott, fehér papírlap,
amelyre néhány kusza vonalat
a fák s a száraz ágak írtak -
Rejtelmes sírirat -
S az élet lent a hó alatt -
Pár jel csupán, akár betűid,
s nekem már fel se tűnik,
hogy így adsz hírt te is magadról -
Fehér papír fed el, behantol,
s a sok-sok szó e sír felett,
mely rejti dermedt életed,
csak üzenet,
amelyre válasz nem jöhet -
Láttál-e cifra szőnyeget,
amelyen csillog minta, ábra,
s oly tarka-barka mint mikor
pillangó száll kinyílt virágra?
Jártál-e hímes dombokon,
hol nyári naptól zsong a pázsit,
halványan ég a kék katáng
s a zsálya közt pipacs parázslik?
S a tó vizét figyelted-e,
hol sűrű nádas ring a parton,
hogy fodrain, mint ékkövek,
ezernyi színben ég az alkony?
Ily tarka, lásd, az életem,
talán rikít is néha zagyván,
s hazugnak tűnik ennyi szín,
virág a sors sötét alapján.
De így tudtam csak élni én,
s bár ámítás e balga tettem,
a rongyra, mely nekem jutott,
e sok-sok színt én öltögettem.
S úgy nézz e dús mintákra most,
(mert furcsa mind és annyiféle),
mint ádáz s meddő harcaim
fájdalmas, esztelen jelére.
A lélek röppen: szép madár.
Figyeld, hogy fészket hova rak,
fölötte bűvös sugarak -
És vár, hiába vár.
A fák repesve zsonganak,
mert hangja csengő színarany,
és dús szivárványtolla van -
Füröszti őt a nap.
S a hold is, ha ő dalol,
s a szörnyű, vérszomjas vadak
gyáván elébe omlanak -
De párja nincs sehol -
Faluzási emlék
Legtöbbet mégis ők gyötörtek.
A magánszorgalmú kutyák!
Ámuldozva utáltuk őket.
Ez volt mégis a legcsúnyább.
Sem a házat és sem urát
nem védték. Miért is dühöngtek?
Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek,
hangjukba fúltak, a buták.
Aki csak utcájukba ért,
szaggatták volna cafatokra,
csontját mindet megropogtatva,
külön-külön leszopogatva
egy köhejért, egy zörejért.
A magánszorgalmú ebek.
Ahogy végigfutva a láncot
két lábra állva azt a táncot
járták: vért, vért, vagy megveszek.
Ahogy az éji falun át
morse-mód híreket csaholtak:
messze beadva élőt-holtat
s mert nem téphették le a holdat,
zokogtak, szörny kanik s szukák!
Ez volt mégis a legcsúnyább.
A magánszorgalmú dögök,
a nyívók-sívók, hogy a gazda,
ő rúgta őket végre hasba:
coki pokolba, ördögök!
Peng már, acélos kék a fagy.
Szeretlek, téli reggelem!
Élvezem a leheletem,
ahogy kardként elémbe csap.
Cammogtam, sár-gyúró tulok,
az őszben.
Hogy frissítsz ,te tél!
"Azért, hogy küzdj - feleli - élj!"
Piros vagyok, füstöt fúvok.
Tűz vagyok - teremtő hazánk
s fészkünk: Mezopotámia
örökre hű és hő fia -
Téged terjesztlek, ősi Láng!
Megyek, orrlikamig tele
azzal, mit rámbízott a Lét.
Bűvkör övez: csapkodva véd
a dél anyaöl-melege.
Télben így járok én, ki nyár
vagyok minden kis ízemig -
Sisteregve érintkezik
bennem, veri vad szárnyait
az élet és halál!
Lehullsz, arany nap! Vagy dehogyis te hullsz.
Mi fordulunk el tőled! A Föld rohan
szédült kőrhintáján velünk! Mi
távolodunk, repülünk - riadtan
tekintve hátra, mint kanyarokban az
expressz-vonatból, Rád, aki ott lobogsz
most is, ahol tavaly, s tíz éve,
így bizonyítva, beh szűk is a kör,
melyben mi forgunk, egyre vadabbul e
kis sárkorongon, míg csak a gyorsuló
keringés vad centrifugája
arról is a hideg űrbe nem lök.
...Fogózzatok jól össze, tekintsetek
egymás szemébe, hű szeretők, a vég
percéig bámulva - s köszönve! -
amiben éltetek itt, a mennyet.
Rálőttem a galambra,
de nem találtam el:
zsákmányom nem maradt más,
csak egy lengő pehely:
meg az a szemrehányó,
riadt elröppenés,
ahogy a galamb oldalt
szökkenve hátranéz.
Elsütötte a fegyvert
ifjú vad remény:
látom ma is a pelyhet,
hogy leng-libeg felém.
Rálőttem a galambra,
nem lőttem meg, de ő
tekintetével újra-
újra szívembe lő.
Esik, szemerkél,
szemetel, ömöl már két hete:
itt az idő rá, mégse szól a
fülemüle.
Este dalolna,
de ha máskor nem, este zuhog:
megcsiccsen s elnémul megint a
sok kis torok.
S a kis szívekben
gyűl, gyű, gyűl a dal-tartalék:
idegesebbek naponta már a
fülemülék.
S ha csak egy percre
a zuhogás mégiscsak eláll,
micsoda kardalt zendít azonnal
mind a madár!
Robbanva, szinte
haraggal, elszánt, civakodó
szaporázással csap ki, mi édes
dalba való!
Micsoda ádáz
panasszal, milyen szitok-özön
förgetegével védi a jussát
- halld - az öröm.
Magányos házban
két erdő közt, kert közepén
fülelem, hogy éled, hogy hal el, oh, hogy
küzd a remény!
Egy percnyi csönd, egy
percnyi kitörés: érzem, ahogy
valami nagy szív kint, a világé,
értem dobog!
Nap hasonmásai, Nap fiai,
nagy aranypillás napraforgók,
vége bókolni, körbe hajlani!
Lenyakazódtok.
Lényakazódtatok. Még jár a nap.
Fejeteket az őszi fénybe
most rakják száradni: a nagy
Atya elébe.
Nincs több hajlongás, forgás, bókolás.
Mindegyőtök egy nagy meredt szem.
Nézhettek föl már. Nincs vígasztalás.
Nincs felelet sem.
Kivándorlók, homoki rózsák,
kiknek gyökere - gyenge ujj -
pergő fövenybe kapaszkodva
oly könnyen s szívesen lazul!
Hánykódó habra hogy sittek
vetni dióhéj-lelketek.
Mint ments-papírt szorongatjátok
tündöklő útleveletek.
Tán titkon öröm is szárítja
búcsútól nedvező szemét.
Új tájak új varázsa ejti
rabul már frissülő szívét.
De mit tehessen az, kit évek
s emlékek nehezéke húz,
mint tarka kövekkel megrakott
hálót, mit mélybe von a víz?!
Szemébe ismert táj: domb, hegy, tó
sző száz fonállal képeket.
S ökörnyállal pányvázza szívét
az átfénylő emlékezet.
Engem is pányváz most! Gyökérként
fogja vissza a lábamat.
Észre sem vettem, milyen messze
ágaztam harminc év alatt.
Hallom az utcadöngölőknek
ütemes dobbanó dalát.
Ha elmegyek, se hagyják abba!
Szívemben döngölnek tovább.
A kis barackfa
vállig sem ér.
De már barack van
ága hegyén.
Lábujjra állva
nyújtja feléd.
Mint szűz leányka
behunyt szemét.
Állj csak elébe:
szál derekát
hajtja és lépne-
futna tovább.
Piheg és illeg,
melege van.
Legyez, legyintget
divatosan.
Rázza ruhája
lebke díszét.
Pirulva várja,
hogy megdicsérd.
Folyton azt nézi,
csak őt keresd.
Bálterem néki
még ez a kert.
2
Estém ott töltöm
naponta nála.
Holnap is jöjjön,
súgja utánam.
Fölzizeg lágyan,
ha visszatérek.
Rá még hatással
van a költészet.
Drága barackfám,
veled álmodtam
a zörgő szalmán
a hűs lugasban.
Mesgyénél, kútnál
szét-széttekintve
útnak indultál
hold-ezüst ingben.
Léptél, növelve
halkan a csendet.
Hoztad ölembe
jószagú tested.
Pirulva nézek
feléd azóta.
Nézz te si, kérlek
félre pirulva.
Ipoly fűzei
Ipoly fűzei, karcsú, szép fűzek,
s ti, öregek, roskadtak, görcsösek,
tele friss hajtásokkal, szeretem
nézni: sok forgó leveleteken,
mely kócos fürtökben a vízig ér,
hogy villózik egymásba zöld-fehér-
szürke fényetek.Ennyi csak, ez a
kis színjáték, mit a part vándora
tőletek kaphat. Kilométerek
múlnak, gyalog, csónakon, s titeket
lát csak a szem, horgászok bús sorát,
mely nem a halat nézi, csak magát.
Nyáron zöld bánat,ősszel halk tüzek,
szeretlek csöndes szomorúfűzek:
ti etettétek a nyulaimat,
ti adtátok első sípjaimat,
s alig pettyezte gólyahír a gazt,
barkátok már hozta az új tavaszt.
Nézd csak, bolondul karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!
hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.
Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak
s nyílegyenest fölfurakodnak,
föl, föl, föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repeső
útjuk nyomában égbe nő,
függőleges rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága
túlvilágban szikráznak, a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora
vagy az se emel fel...Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod...Tovatüntek...
magukkal vitték a szemünket!
