2008. április
Garai Gábor: Tél
Csomókban hanyatló gesztenye-levél,
éjjel ujjaidhoz érkezett a tél.
Disznótoros faggyal támad az idő,
tűleveli füsttel telnék a tüdő,
boróka levével telnék a torok -
háborog a hideg, foga csikorog.
Engem ugyan űzhet, el nem fog a fagy,
lélekmelegítőm utamon te vagy:
tekinteted röpdös, karcsú madarát
kerülik a felhők, varjak, vadkacsák:
zúzmara-sziromban hangod kanyarog,
hópehely-viharban kedves kavarog:
minden lélegzetem ízeddel telik:
szállok - más tipródik, vagy a körmeit
fújja, és bort nyakal - te is szállsz velem:
nincs szükségem szeszre, fűt a szerelem.
éjjel ujjaidhoz érkezett a tél.
Disznótoros faggyal támad az idő,
tűleveli füsttel telnék a tüdő,
boróka levével telnék a torok -
háborog a hideg, foga csikorog.
Engem ugyan űzhet, el nem fog a fagy,
lélekmelegítőm utamon te vagy:
tekinteted röpdös, karcsú madarát
kerülik a felhők, varjak, vadkacsák:
zúzmara-sziromban hangod kanyarog,
hópehely-viharban kedves kavarog:
minden lélegzetem ízeddel telik:
szállok - más tipródik, vagy a körmeit
fújja, és bort nyakal - te is szállsz velem:
nincs szükségem szeszre, fűt a szerelem.
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 10:51 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Garagi Gábor: Tavaszi óda
Ki még imént a város
fakó utcáin át
jöttem, s vettem a porból
magamra bő ruhát,
és a szerelmi gondtól
már-már halálravált
voltam - végre megállok
e vad sziklafokon,
a szűz tavaszi szélnek
feszítem homlokom,
amely hűvös, mint a penge,
s enyhít a gondokon.
S latolgatnám agyamban
a bölcsebb enyhülést,
a könnyet vagy a mámort,
a tollat vagy a kést,
kelletlen bánatomtól
méltóbb menekülést,
mikor szemembe villan
- már feledtem - a szép
a hattyúszárnyú hold és a hullámfodros ég,
s szinte hallom a bomló
levélkék halk neszét.
Hát miért is csodálnám,
hogy ekkor láttalak
először a megáradt
tavaszi ég alatt,
hogy levált az időből
az ígért pillanat.
Nem a káprázat küldött,
te édes üzenet,
készítettem a helyet
régóta már neked,
hogy benned megteremtsem
különb életemet -
de a tündöklő jegyét a
tavasz írhatta rád,
szemeddel szégyenítvén
esthajnal-csillagát,
s lettél, mint itt e szikla,
oly szirtes tisztaság:
lettél majd csillapító,
áttetsző hűs patak,
majd vérem lángragyújtó,
sugaras déli nap,
világ-egy talpalatnyi
földön, egy perc alatt:
hogy fölszálljon az ének,
mely benned tündökölt,
örökre nékem-adjon
e talpalatnyi föld,
s feloldozzon a szépség,
mely egykor meggyötört.
fakó utcáin át
jöttem, s vettem a porból
magamra bő ruhát,
és a szerelmi gondtól
már-már halálravált
voltam - végre megállok
e vad sziklafokon,
a szűz tavaszi szélnek
feszítem homlokom,
amely hűvös, mint a penge,
s enyhít a gondokon.
S latolgatnám agyamban
a bölcsebb enyhülést,
a könnyet vagy a mámort,
a tollat vagy a kést,
kelletlen bánatomtól
méltóbb menekülést,
mikor szemembe villan
- már feledtem - a szép
a hattyúszárnyú hold és a hullámfodros ég,
s szinte hallom a bomló
levélkék halk neszét.
Hát miért is csodálnám,
hogy ekkor láttalak
először a megáradt
tavaszi ég alatt,
hogy levált az időből
az ígért pillanat.
Nem a káprázat küldött,
te édes üzenet,
készítettem a helyet
régóta már neked,
hogy benned megteremtsem
különb életemet -
de a tündöklő jegyét a
tavasz írhatta rád,
szemeddel szégyenítvén
esthajnal-csillagát,
s lettél, mint itt e szikla,
oly szirtes tisztaság:
lettél majd csillapító,
áttetsző hűs patak,
majd vérem lángragyújtó,
sugaras déli nap,
világ-egy talpalatnyi
földön, egy perc alatt:
hogy fölszálljon az ének,
mely benned tündökölt,
örökre nékem-adjon
e talpalatnyi föld,
s feloldozzon a szépség,
mely egykor meggyötört.
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 10:37 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Garai Gábor: Eső
Fakul a táj e felleges időben -
ó, nyirkos hajnal, hónapos eső.
A kert füvét a gyorsan terjedő
latyak gyökérig átitatja bőven.
A locska víz már vérré vált a kőben -
talajból tenger, cseppekből tető!
Folyóból -- önnön árját ellepő
tajték, nyálkás hab feslett időben!
Áztatta éjjel álmod bús lovagját,
s ujjai most a testedet kutatják;
megerjeszt, mint csutkát a földeken.
Lépted néma, csak ollózik meredten,
s a szótól ajkad inkább visszavetten:
amit szólnál, az sár és förtelem.
ó, nyirkos hajnal, hónapos eső.
A kert füvét a gyorsan terjedő
latyak gyökérig átitatja bőven.
A locska víz már vérré vált a kőben -
talajból tenger, cseppekből tető!
Folyóból -- önnön árját ellepő
tajték, nyálkás hab feslett időben!
Áztatta éjjel álmod bús lovagját,
s ujjai most a testedet kutatják;
megerjeszt, mint csutkát a földeken.
Lépted néma, csak ollózik meredten,
s a szótól ajkad inkább visszavetten:
amit szólnál, az sár és förtelem.
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 10:35 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Garai Gábor: Hajnali himnusz
Szeretem a hajnali napot,
a gyönge ködpihékkel koszorús eget
a korai bárányfelhők hűséges nyájait;
fennen hirdetik ők, hogy elfutott az éj,
szétlebbennek és tág utat mutatnak
az első sugaraknak.
Szeretem a boldog útszéli füveket,
a nyújtózkodó fákat,
álmosan ébredő házakat
s a korán-kelő embereket:
arcukon a hajnal ujjanyomával
oly tiszták ők, mint ünnepllő gyermekek,
s oly erősek is, hogy puszta kézzel,
lebírhatják a páncélos világot.
Szemükkel összenéz az ég,
s szétvonja kárpitját fejük fölött,
fényes fogaik közt frissen száll a lehellet,
s gyöngypárában füröszti arcukat.
Ha megszólalnak, gondolataikkal
egyszerre csendül meg a levegő,
és hangjuk tiszta hárfa-dallamában
úgy villan fel ilyenkor a derű,
mint hajnal a harmatcseppeken,
kik délre az arany napba utaznak.
a gyönge ködpihékkel koszorús eget
a korai bárányfelhők hűséges nyájait;
fennen hirdetik ők, hogy elfutott az éj,
szétlebbennek és tág utat mutatnak
az első sugaraknak.
Szeretem a boldog útszéli füveket,
a nyújtózkodó fákat,
álmosan ébredő házakat
s a korán-kelő embereket:
arcukon a hajnal ujjanyomával
oly tiszták ők, mint ünnepllő gyermekek,
s oly erősek is, hogy puszta kézzel,
lebírhatják a páncélos világot.
Szemükkel összenéz az ég,
s szétvonja kárpitját fejük fölött,
fényes fogaik közt frissen száll a lehellet,
s gyöngypárában füröszti arcukat.
Ha megszólalnak, gondolataikkal
egyszerre csendül meg a levegő,
és hangjuk tiszta hárfa-dallamában
úgy villan fel ilyenkor a derű,
mint hajnal a harmatcseppeken,
kik délre az arany napba utaznak.
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 10:31 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Garai Gábor: Ősz elébe
Szétpattant ez a reggel,
kék buborék.
Hálózó víz-erekkel
oszlik az ég.
A láthatár gomolygó
ezüst ködök,
ökörnyálak selymébe
öltözködött.
Tollászkodik a fűben,
mint nagy madár,
s elszáll majd alkonyattal,
elszáll a nyár.
Jöhet még forró nappal,
éj, csillagok -
tavuk már jég, ha nyáron
nem ringatott.
Tarló érett szerelmünk
határa, mind
fölmagzottak felejtett
virágaink...
Most kell - hűs szél iramlik
Észak felől -
széles vizekre kelni
a tél elől.
kék buborék.
Hálózó víz-erekkel
oszlik az ég.
A láthatár gomolygó
ezüst ködök,
ökörnyálak selymébe
öltözködött.
Tollászkodik a fűben,
mint nagy madár,
s elszáll majd alkonyattal,
elszáll a nyár.
Jöhet még forró nappal,
éj, csillagok -
tavuk már jég, ha nyáron
nem ringatott.
Tarló érett szerelmünk
határa, mind
fölmagzottak felejtett
virágaink...
Most kell - hűs szél iramlik
Észak felől -
széles vizekre kelni
a tél elől.
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 10:29 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Garai Gábor: Nyári búcsú
Itt ülök a nyár ölében,
szalma száll a szívem körül
szerteszét.
Nagyanyám idézi ajkam,
és a főszél szövi rajtam
szőttesét.
Fönn kék az ég, mint az élet,
erős a föld, mint a lélek,
hull a nap.
Nincs felhő, mit elzavarjak,
sárga magra kondor varjak
hullanak.
Tegnap csalfa szájú gorgó -
fordultam, mint napraforgó
örömre:
s úgy nézek ki most e nyárból,
mint ki búcsúzik a tájtól
örökre.
szalma száll a szívem körül
szerteszét.
Nagyanyám idézi ajkam,
és a főszél szövi rajtam
szőttesét.
Fönn kék az ég, mint az élet,
erős a föld, mint a lélek,
hull a nap.
Nincs felhő, mit elzavarjak,
sárga magra kondor varjak
hullanak.
Tegnap csalfa szájú gorgó -
fordultam, mint napraforgó
örömre:
s úgy nézek ki most e nyárból,
mint ki búcsúzik a tájtól
örökre.
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 10:28 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Shakespeare: De komor tél volt
De komor tél volt tőled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez a szakadék idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegy méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örül a nyárban,
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
sápad, telet sejt és borzongva bólong.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez a szakadék idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegy méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örül a nyárban,
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
sápad, telet sejt és borzongva bólong.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 10:26 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Jacques Tahureau: A nyirkos éj
A nyirkos éj megkoszorúzza fenn
fejét sok fényes csillaggal az égen,
s kínjaik után az élők szemében
enyhe álmot ébresztett édesen:
ciripeltek a tücskök élesen,
harsogott metsző énekük a réten,
s az erdők fölött sápadt-sárga fényben
sugárzott a fakó hold csöndesen:
midőn megláttam nimfámat, - a drága
nyakamba ugrott lováról leszállva,
s ízes csókok közt enyelgett velem.
A napnál már jobb nekem az éjfél,
és kedvesebb a homály a fénynél,
mert benne boldogít a szerelem.
(Ford.: Rónay György)
fejét sok fényes csillaggal az égen,
s kínjaik után az élők szemében
enyhe álmot ébresztett édesen:
ciripeltek a tücskök élesen,
harsogott metsző énekük a réten,
s az erdők fölött sápadt-sárga fényben
sugárzott a fakó hold csöndesen:
midőn megláttam nimfámat, - a drága
nyakamba ugrott lováról leszállva,
s ízes csókok közt enyelgett velem.
A napnál már jobb nekem az éjfél,
és kedvesebb a homály a fénynél,
mert benne boldogít a szerelem.
(Ford.: Rónay György)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 10:23 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Ronsard: Télen
Ha beköszöntenek a hosszú, téli éjek,
s lassan forog a Hold a díszes szekeren,
s nem szólal a kakas, csak késő reggelen,
s egy éjt egy évre tart, ha bánatos, a lélek:
megölne unalom, de árnyalakod éled,
nehéz szerelmemet így osztja meg velem,
karomba éjszaka időzik meztelen,
s fülembe zeng hazug örömtől édes ének.
Valódi lényeged kegyetlen, büszke, vad,
de képzelt alakod örömöt titkon ad.
Képeddel alszom el, képed vigasztal este.
Ilyenkor álmaim jó fátyola alatt
képeddel rászedem szerelmes gondomat.
Magunkat gyönyörül használni, nem rossz ez se.
(Ford.: Vas István)
s lassan forog a Hold a díszes szekeren,
s nem szólal a kakas, csak késő reggelen,
s egy éjt egy évre tart, ha bánatos, a lélek:
megölne unalom, de árnyalakod éled,
nehéz szerelmemet így osztja meg velem,
karomba éjszaka időzik meztelen,
s fülembe zeng hazug örömtől édes ének.
Valódi lényeged kegyetlen, büszke, vad,
de képzelt alakod örömöt titkon ad.
Képeddel alszom el, képed vigasztal este.
Ilyenkor álmaim jó fátyola alatt
képeddel rászedem szerelmes gondomat.
Magunkat gyönyörül használni, nem rossz ez se.
(Ford.: Vas István)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 10:21 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Ronsard: Nézzük meg, édes, hogy a rózsa
Nézzük meg, édes, hogy a rózsa,
amely ma reggel kinyitotta
bíbor kelyhét a nap felé,
vajon-e bíbor ruha ráncát
s színedhez hasonló zománcát
ma estig megtartotta-é.
Ó, jaj! Elég pár röpke óra,
s lásd, édes, már hullatja sorra
gyönyörűséges szirmait!
Ó, jaj! A természet kegyetlen,
hogy nem tart tovább egy kehely sem,
mint pirkadattól estelig!
Azért tehát higgy nekem, édes,
amíg virágos dísszel ékes
korod legzöldebb ága hajt,
szakítsd, szakítsd hát ifjúságod:
mert a vénség, mint e virágot,
szépséged úgy szakítja majd.
(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)
amely ma reggel kinyitotta
bíbor kelyhét a nap felé,
vajon-e bíbor ruha ráncát
s színedhez hasonló zománcát
ma estig megtartotta-é.
Ó, jaj! Elég pár röpke óra,
s lásd, édes, már hullatja sorra
gyönyörűséges szirmait!
Ó, jaj! A természet kegyetlen,
hogy nem tart tovább egy kehely sem,
mint pirkadattól estelig!
Azért tehát higgy nekem, édes,
amíg virágos dísszel ékes
korod legzöldebb ága hajt,
szakítsd, szakítsd hát ifjúságod:
mert a vénség, mint e virágot,
szépséged úgy szakítja majd.
(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 10:15 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Du Bellay: Már kertje kóbor csillagseregét
Már kertje kóbor csillagseregét
egybeszedte az Éj, s hogy ködlakába
érjen, míg rá nem ront a nap világa,
hajszolni kezdte ében szekerét.
India felöl piroslott az ég,
a Hajnal szőke fürtjét szétzilálva
gyémánt harmatot szitált a világra,
és gyöngyösen fölcsillámlott a rét:
de ím, nyugatról, mint egy élő csillag,
nyájas folyóm! zöldellő partjaidnak
gyöpére száll egy Nimfa és kacag:
s ekkor, ez új Hajnal láttán a szégye
kettős pírjával lobban föl az égen
az indus és az anjou virradat.
(Ford.: Rónay György)
egybeszedte az Éj, s hogy ködlakába
érjen, míg rá nem ront a nap világa,
hajszolni kezdte ében szekerét.
India felöl piroslott az ég,
a Hajnal szőke fürtjét szétzilálva
gyémánt harmatot szitált a világra,
és gyöngyösen fölcsillámlott a rét:
de ím, nyugatról, mint egy élő csillag,
nyájas folyóm! zöldellő partjaidnak
gyöpére száll egy Nimfa és kacag:
s ekkor, ez új Hajnal láttán a szégye
kettős pírjával lobban föl az égen
az indus és az anjou virradat.
(Ford.: Rónay György)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 10:13 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Angelo Poliziano: A rózsák
Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen,
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem:
köröskörül hűs liljomok, lágy iboláyk,
nedves bimbók: mind szelided virágszívek,
zöldelt a fű, és bíbort rügyeztek a fák -
hát még a sárga, égkék, patyolat színek!
Fejemre most - gondoltam - koszorút kötök:
de azt sem tudtam, merre nyújtsam a kezem -
Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.
Mikor virággal ékítettem már ruhám,
s szirmok füzére díszítette homlokom:
árnyalt színekben rózsa-erdő várt reám,
odafutottam megrakodni gazdagon:
szívembe édes illatoktól vágy osont
s epesztve kínzott, - mily sóváran Istenem!
Bizony, lánykám, egy május fényű reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.
Soha leánykák, nektek el nem mondhatom,
mily önfeledten s részegül dülöngtem ott,
míg lelkemben hömpölygött illat-illaton:
ah! mennyi bimbó, mennyi feslő s elnyílott,
mennyi virág! - S Ámor fülembe suttogott:
A szépjét szedd s ne bánd, ha tüske közt terem.
Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.
Mikor a rózsa tele színben tündököl,
és május fénye andalítja tág fejét,
mikor a legszebb virágban nyíl, fesel,
és gyönge szépsége nem illant tova még:
akkor fonjatok, lánykák, belőle füzért,
hogy illatozzék ifjú fürtjeiteken. -
Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.
(Ford.: Jankovich Ferenc)
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem:
köröskörül hűs liljomok, lágy iboláyk,
nedves bimbók: mind szelided virágszívek,
zöldelt a fű, és bíbort rügyeztek a fák -
hát még a sárga, égkék, patyolat színek!
Fejemre most - gondoltam - koszorút kötök:
de azt sem tudtam, merre nyújtsam a kezem -
Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.
Mikor virággal ékítettem már ruhám,
s szirmok füzére díszítette homlokom:
árnyalt színekben rózsa-erdő várt reám,
odafutottam megrakodni gazdagon:
szívembe édes illatoktól vágy osont
s epesztve kínzott, - mily sóváran Istenem!
Bizony, lánykám, egy május fényű reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.
Soha leánykák, nektek el nem mondhatom,
mily önfeledten s részegül dülöngtem ott,
míg lelkemben hömpölygött illat-illaton:
ah! mennyi bimbó, mennyi feslő s elnyílott,
mennyi virág! - S Ámor fülembe suttogott:
A szépjét szedd s ne bánd, ha tüske közt terem.
Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.
Mikor a rózsa tele színben tündököl,
és május fénye andalítja tág fejét,
mikor a legszebb virágban nyíl, fesel,
és gyönge szépsége nem illant tova még:
akkor fonjatok, lánykák, belőle füzért,
hogy illatozzék ifjú fürtjeiteken. -
Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.
(Ford.: Jankovich Ferenc)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 10:09 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Compiuta Donzella: Tavaszi bánat
Most, hogy a föld frissen zöldell s virágzik:
a szomjú szívben vágy s öröm fakad,
s hol a madárhad élesen trillázik:
a párok fák alatt bolyonganak.
Látom: ez évszak minden férfit lázít,
hogy lányokért lánggal lobogjanak,
s minden lány fényözönben ázik:
vérem remeg, szívem majd szétszakad ...
De zord apám oly szörnyű sorsot ró rám,
hogy bennem gyér reménysugár se kél:
gazdag kérőhöz kényszerít mogorván.
De ily nászból egy poircikám se kér:
gyötrődésben pereg le minden órám,
s nem vidít sem virág, se zöld levél.
(ford.: Képes Géza)
a szomjú szívben vágy s öröm fakad,
s hol a madárhad élesen trillázik:
a párok fák alatt bolyonganak.
Látom: ez évszak minden férfit lázít,
hogy lányokért lánggal lobogjanak,
s minden lány fényözönben ázik:
vérem remeg, szívem majd szétszakad ...
De zord apám oly szörnyű sorsot ró rám,
hogy bennem gyér reménysugár se kél:
gazdag kérőhöz kényszerít mogorván.
De ily nászból egy poircikám se kér:
gyötrődésben pereg le minden órám,
s nem vidít sem virág, se zöld levél.
(ford.: Képes Géza)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 9:59 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Ibn Khafádsa: Az éjfél ruháját magára csavarta
Az éjfél ruháját magára csavarta,
Úgy jött, mint az álom, mint szirten gazella.
Felittam a száján a nedvet, az édes
aranybort, mely ajkát hullámlón befolyta.
Sötét fürtje árnyában alkonyi pírra
az éjben a csókom nyomán gyúlt ki arca.
Az Orion botjával indult az éj már,
és bágyadtan, ősz fejjel eltűnt nyugatra.
Hullámzó uszályú palástban a nappal,
gyönyörrel, mosollyal, jött szőkén lobogva.
Eső jött, s utána a Nap jött, s szerelme
szerelmemre tűzött, a jázmin-fogakra.
Ruhájában illat-bozótok remegtek,
szomjukban a hűvös folyókhoz hajolva.
Mi ketten, mi nem vágyakoztunk esőre,
mert könnyekben úsztunk mi, kart fonva karba.
(Ford.: Vas István)
Úgy jött, mint az álom, mint szirten gazella.
Felittam a száján a nedvet, az édes
aranybort, mely ajkát hullámlón befolyta.
Sötét fürtje árnyában alkonyi pírra
az éjben a csókom nyomán gyúlt ki arca.
Az Orion botjával indult az éj már,
és bágyadtan, ősz fejjel eltűnt nyugatra.
Hullámzó uszályú palástban a nappal,
gyönyörrel, mosollyal, jött szőkén lobogva.
Eső jött, s utána a Nap jött, s szerelme
szerelmemre tűzött, a jázmin-fogakra.
Ruhájában illat-bozótok remegtek,
szomjukban a hűvös folyókhoz hajolva.
Mi ketten, mi nem vágyakoztunk esőre,
mert könnyekben úsztunk mi, kart fonva karba.
(Ford.: Vas István)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 9:56 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Po Csü-ji: Őszi bogarak
"Csirr, cirr": a csukott ablak tövében,
"zúm zú": a sötét fű tengerében.
Asszony búsul az ősz borujában,
férfi búsul az éj permetében.
(Ford.: Weöres Sándor)
"zúm zú": a sötét fű tengerében.
Asszony búsul az ősz borujában,
férfi búsul az éj permetében.
(Ford.: Weöres Sándor)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 9:55 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Tu Fu: Kikelet
A fű kibújuk kedvesen,
és úgy ragyog, mint zöld selyem.
Nyíl az eperfa, kedvesem,
s fáj, hogy nem gondolsz rám te sem.
Lásd, az, akit nem ismerek, a szél,
bejön szobámba és hozzám beszél.
(Ford.: Kosztolányi Dezső)
és úgy ragyog, mint zöld selyem.
Nyíl az eperfa, kedvesem,
s fáj, hogy nem gondolsz rám te sem.
Lásd, az, akit nem ismerek, a szél,
bejön szobámba és hozzám beszél.
(Ford.: Kosztolányi Dezső)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 9:53 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Tu Fu: Kedves a tóban
Ha a Hao-Cseng hullámába leng,
s fölötte rózsás tavasz mereng,
alabástrom-testén a vér dereng,
majd úgy repül ki ő a lanyha vízből,
mint lenge tündér, kit két szárnya visz föl.
(Ford.: Kosztolányi Dezső)
s fölötte rózsás tavasz mereng,
alabástrom-testén a vér dereng,
majd úgy repül ki ő a lanyha vízből,
mint lenge tündér, kit két szárnya visz föl.
(Ford.: Kosztolányi Dezső)
Pentadius: Tavasz jöttére
Érzem, a tél menekül, friss szellők keltik a földet,
langyos esőt hoz a szél, érzem, a tél menekül.
Szerte vajúdik a rét, a mező a melegre felujjong,
magjai csíráznak, szerte vajúdik a rét.
Újra virít a csalit, a faág frissen levelet hajt,
napfényes völgyben újra virít a csalit.
Már Philomela zokog, aki férjének fia húsát
adta, kegyetlen anya, már Philomela zokog.
Fut le a téli patak vájt kőmedrében a hegyről,
visszaverődik a zaj, fut le a téli patak.
Tarka virágaiból fest képet a hajnal a földre,
illatot áraszt szét tarka virágaiból.
távoli sziklafalon harsogva felelget az Echo,
bőgő barmoknak távoli sziklafalon.
Duzzad a teltszemű fürt szilfára futó venyigéken,
sűrű lomb árnyán duzzad a teltszemű fürt.
Csattog a billegető, csicseregnek a fényben a fecskék,
míg fészket raknak, csattog a billegető.
Jó a platánok alatt elnyúlva a hűsön aludni,
fonni virágfűzért, jó a platánok alatt.
Halni is így gyönyörű, míg életed orsaja perdül,
s lánykád karja ölel, halni is így gyönyörű.
(Ford.: Rónai Pál)
langyos esőt hoz a szél, érzem, a tél menekül.
Szerte vajúdik a rét, a mező a melegre felujjong,
magjai csíráznak, szerte vajúdik a rét.
Újra virít a csalit, a faág frissen levelet hajt,
napfényes völgyben újra virít a csalit.
Már Philomela zokog, aki férjének fia húsát
adta, kegyetlen anya, már Philomela zokog.
Fut le a téli patak vájt kőmedrében a hegyről,
visszaverődik a zaj, fut le a téli patak.
Tarka virágaiból fest képet a hajnal a földre,
illatot áraszt szét tarka virágaiból.
távoli sziklafalon harsogva felelget az Echo,
bőgő barmoknak távoli sziklafalon.
Duzzad a teltszemű fürt szilfára futó venyigéken,
sűrű lomb árnyán duzzad a teltszemű fürt.
Csattog a billegető, csicseregnek a fényben a fecskék,
míg fészket raknak, csattog a billegető.
Jó a platánok alatt elnyúlva a hűsön aludni,
fonni virágfűzért, jó a platánok alatt.
Halni is így gyönyörű, míg életed orsaja perdül,
s lánykád karja ölel, halni is így gyönyörű.
(Ford.: Rónai Pál)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 9:48 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Platón: Csillagok
Csilalgokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék,
két szemedet nézném csillagom ezreivel.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
két szemedet nézném csillagom ezreivel.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 9:48 - címkék: vers és kategóriák: Égitestek
-
még nincsenek kommentek
Anakreón: Thrák csikó
Thrák csikó, mit nézel engem ferde szemmel és
gyanakvón?
Futsz előlem, szinte látni, sokra engem nem becsülsz.
Lásd be hát, ha én akarnám szép nyakadba vetni
gyeplőm,
fékhez és kezemre szokva tartanál a cél felé.
Most a lágy füvön legelve könnyű kedvvel csak
ficánkolsz,
míg hozzád való lovasra, majd ki megtör, nem találsz.
(Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre)
gyanakvón?
Futsz előlem, szinte látni, sokra engem nem becsülsz.
Lásd be hát, ha én akarnám szép nyakadba vetni
gyeplőm,
fékhez és kezemre szokva tartanál a cél felé.
Most a lágy füvön legelve könnyű kedvvel csak
ficánkolsz,
míg hozzád való lovasra, majd ki megtör, nem találsz.
(Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 9:46 - címkék: veres és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
Ibykos: Töredék a tavaszról
Fénylik a birs a tavaszban, a zúgó,
gyors patakok gyökerét megitatják,
s ott, hol a nimfa sereg szűz kertje van,
újra virágzik a felragyogó pomogránát,
s búvik az új levelek hűvösében a kis fürt,
jár-kel az új venyigékben a bor már:
bennem a vágynak nyugovása, sem évszaka nincsen,
időtlen;
mint ahogyan lobogó villámmal a thrák
északi szél söpör át a vidéken,
Kypris is úgy tipor engem örökké,
néma közönnyel, olyan feketén, eszelősen,
egyre csak úk szerelembe taszít gyermeki kortól,
és ma is úr a szívemben.
(Ford.: Radnóti Miklós)
gyors patakok gyökerét megitatják,
s ott, hol a nimfa sereg szűz kertje van,
újra virágzik a felragyogó pomogránát,
s búvik az új levelek hűvösében a kis fürt,
jár-kel az új venyigékben a bor már:
bennem a vágynak nyugovása, sem évszaka nincsen,
időtlen;
mint ahogyan lobogó villámmal a thrák
északi szél söpör át a vidéken,
Kypris is úgy tipor engem örökké,
néma közönnyel, olyan feketén, eszelősen,
egyre csak úk szerelembe taszít gyermeki kortól,
és ma is úr a szívemben.
(Ford.: Radnóti Miklós)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 9:44 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Bolgár népköltés: Három tücsök összejött
Három tücsök összejött,
Hogy szerezne szeretőt,
Hárman fogtak egy kislányt,
Zöld rokolyás muslicát.
Érte szörnyű csata dúlt,
Vérrel a völgy beborult.
Jött a török regiment,
A tücsköknek nekiment.
De a zűpor megeredet,
Elmosta a sereget:
Trüsszögtek a törökök,
Prösszögtek a prücsökök.
(Ford.: Nagy László)
Hogy szerezne szeretőt,
Hárman fogtak egy kislányt,
Zöld rokolyás muslicát.
Érte szörnyű csata dúlt,
Vérrel a völgy beborult.
Jött a török regiment,
A tücsköknek nekiment.
De a zűpor megeredet,
Elmosta a sereget:
Trüsszögtek a törökök,
Prösszögtek a prücsökök.
(Ford.: Nagy László)
Bolgár népköltés: A szúnyog meg a légy
Nagy csoda történt nemrégen
Az Irin-pirin hegységen.
Rettenetes nagy harc volt ott,
Szúnyog a légyre rárontott,
Pedig, pedig a harc oka
Kicsiny volt, csak egy aprócska
Aranyzöld-szoknyás muslica.
Érte csatázni nagy kár volt,
Mert az csúnya kis bogár volt,
Dologtalan és piperkőc,
Piperkőc, igen pityergős.
Mérges erővel küzdhettek,
Térdükig földbe süppedtek.
Szúnyog vitéz, a vakmerő,
Nehéz buzogányt vett elő,
A legyet, azt a szemtelent,
Úgy mellbevágta, vége lett.
Vére akár az áradat
Elöntötte az árkokat,
Ömlött a fehér kőútra,
Karaván, ami Sztambulba
Ment volna, járni nem tudta.
Bajos volt az a madárnak,
Hát még az emberi fiának!
A török szultán megtudta,
réztrombitáit fújatta,
Ráveretett a dobokra.
Basái jöttek dörögve,
Dárdás hadai zajongva,
Kardosai meg rajozva.
Minden eleven elámult:
Szultán a szarvasbogár volt,
Szállt utána a sűrű had,
Basák a cserebogarak,
Janicsárok a darazsak,
Vadméhek dárdás vitézek,
Kardos hadak a poszméhek.
Látta a szúnyog, elsápadt,
Erővel égbekiáltott:
- Ó, te magas ég, megsegíts,
Viharos felhőt kerekíts,
Zápor sújtson a hadakra,
Szárnyukat összeragassza.
Szúnyogon az ég segített,
Viharos felhőt kerekített,
Sújt a zápor a hadakra,
Szárnyukat összeragasztja.
Az Irin-pirin hegységen
csücsült a szúnyog békésen,
Békésen beült sátrába,
Sátora csúcsos vargánya.
Mikor a vihar eltérült,
Szúnyog a sátra elé ült,
elmőlt a veszély, hencegett,
Szakítot bükkfa-levelet,
Ráfirkantotta boldogan:
Jöhet, akinek mersze van!
(Ford.: Nagy László)
Az Irin-pirin hegységen.
Rettenetes nagy harc volt ott,
Szúnyog a légyre rárontott,
Pedig, pedig a harc oka
Kicsiny volt, csak egy aprócska
Aranyzöld-szoknyás muslica.
Érte csatázni nagy kár volt,
Mert az csúnya kis bogár volt,
Dologtalan és piperkőc,
Piperkőc, igen pityergős.
Mérges erővel küzdhettek,
Térdükig földbe süppedtek.
Szúnyog vitéz, a vakmerő,
Nehéz buzogányt vett elő,
A legyet, azt a szemtelent,
Úgy mellbevágta, vége lett.
Vére akár az áradat
Elöntötte az árkokat,
Ömlött a fehér kőútra,
Karaván, ami Sztambulba
Ment volna, járni nem tudta.
Bajos volt az a madárnak,
Hát még az emberi fiának!
A török szultán megtudta,
réztrombitáit fújatta,
Ráveretett a dobokra.
Basái jöttek dörögve,
Dárdás hadai zajongva,
Kardosai meg rajozva.
Minden eleven elámult:
Szultán a szarvasbogár volt,
Szállt utána a sűrű had,
Basák a cserebogarak,
Janicsárok a darazsak,
Vadméhek dárdás vitézek,
Kardos hadak a poszméhek.
Látta a szúnyog, elsápadt,
Erővel égbekiáltott:
- Ó, te magas ég, megsegíts,
Viharos felhőt kerekíts,
Zápor sújtson a hadakra,
Szárnyukat összeragassza.
Szúnyogon az ég segített,
Viharos felhőt kerekített,
Sújt a zápor a hadakra,
Szárnyukat összeragasztja.
Az Irin-pirin hegységen
csücsült a szúnyog békésen,
Békésen beült sátrába,
Sátora csúcsos vargánya.
Mikor a vihar eltérült,
Szúnyog a sátra elé ült,
elmőlt a veszély, hencegett,
Szakítot bükkfa-levelet,
Ráfirkantotta boldogan:
Jöhet, akinek mersze van!
(Ford.: Nagy László)
Bolgár népköltés: Útrakelt a tarka béka
Útrakelt a tarka béka,
trini-nini-ni.
Eltipegett a piacra,
dambur-dombor-du.
Ott sündörög a sündisznó,
trini-nini-ni.
Megöleli a kis disznó,
dambur-dombor-du.
Két szeme közt megcsókolja,
trini-nini-ni
Pityereg a tarka béka:
dambur-dombor-du.
Én most rögtön hazamegyek,
trini-nini-ni.
Megmondalak a mamának,
dambur-dombor-du.
Elfognak és megkötöznek
trini-nini-ni.
Megkötöznek föl is kötnek
dambur-dombor-du.
(Ford.: Nagy László)
trini-nini-ni.
Eltipegett a piacra,
dambur-dombor-du.
Ott sündörög a sündisznó,
trini-nini-ni.
Megöleli a kis disznó,
dambur-dombor-du.
Két szeme közt megcsókolja,
trini-nini-ni
Pityereg a tarka béka:
dambur-dombor-du.
Én most rögtön hazamegyek,
trini-nini-ni.
Megmondalak a mamának,
dambur-dombor-du.
Elfognak és megkötöznek
trini-nini-ni.
Megkötöznek föl is kötnek
dambur-dombor-du.
(Ford.: Nagy László)
Bolgár népköltés: Madárka
Ösvényre szállt egy madárka,
Piros a szárnya, a lába,
Zöld a begyén a tolla,
Csőrében selyem fátyolka,
Fátyolka: selyem sátorka,
Sátorka beárnyékolja,
Napocska ne sütögesse,
Ne sütögesse tüzesre,
Maradjon arca fehérnek,
Ő maga szüntelen szépnek.
(Ford.: Nagy László)
Piros a szárnya, a lába,
Zöld a begyén a tolla,
Csőrében selyem fátyolka,
Fátyolka: selyem sátorka,
Sátorka beárnyékolja,
Napocska ne sütögesse,
Ne sütögesse tüzesre,
Maradjon arca fehérnek,
Ő maga szüntelen szépnek.
(Ford.: Nagy László)
Bolgár népköltés: Míg a csillag ki nem alszik
Egész éjjel nem alhatok,
Egész éjjel pillogatok,
Pillogatok cifra szemmel,
Zsinór-vékony szemöldökkel,
Itt a magas hegytetőben,
Itt a széles füvelőben.
Engedj bolond, hadd kelek föl,
Csillag alszik, itt a hajnal,
Háromszor szólt már a bülbül,
Kilencszer szólt már a páva,
Engedj bolond, hadd kelek föl,
Amíg anyám ide nem jön! -
- Heverj babám, maradj addig,
Míg a csillag ki nem alszik,
Maradj fehér kebelemenm,
Maradj arany térdeimen!
(Ford.: Nagy László)
Egész éjjel pillogatok,
Pillogatok cifra szemmel,
Zsinór-vékony szemöldökkel,
Itt a magas hegytetőben,
Itt a széles füvelőben.
Engedj bolond, hadd kelek föl,
Csillag alszik, itt a hajnal,
Háromszor szólt már a bülbül,
Kilencszer szólt már a páva,
Engedj bolond, hadd kelek föl,
Amíg anyám ide nem jön! -
- Heverj babám, maradj addig,
Míg a csillag ki nem alszik,
Maradj fehér kebelemenm,
Maradj arany térdeimen!
(Ford.: Nagy László)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 9:31 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Bolgár népköltés: Fehér szél támad
Fehér szél támad, forró szél támad,
Hegyeket szaggat, partokat omlaszt,
Partokat omlaszt, havakat roskaszt,
Balzsamvirágot fölnevel hármat.
Legelső balzsam - régi arámra,
Második balzsam - mai babámra,
Harmadik balzsam - eleven gyászra.
Aki kettőnket egymástól eltép,
Fekete dögvész tépje ki lelkét!
(Ford.: Nagy László)
Hegyeket szaggat, partokat omlaszt,
Partokat omlaszt, havakat roskaszt,
Balzsamvirágot fölnevel hármat.
Legelső balzsam - régi arámra,
Második balzsam - mai babámra,
Harmadik balzsam - eleven gyászra.
Aki kettőnket egymástól eltép,
Fekete dögvész tépje ki lelkét!
(Ford.: Nagy László)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 9:29 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
William Butler Yeats: Coole vadhattyúi
A fákon végső gyönyörűség,
kiszikkadt minden út,
az ég október csöndes derűjével
a vízre leborult.
Ott ötvenkilenc hattyú, ragyogó.
Emelkedik a tó.
Tizenkilenc ősz rámjött már, mióta
meglátva rajukat,
számolni kezdtem őket, s hasztalan:
mindannyi megriadt,
zajduló szárnnyal mind az égre tört,
ziláltan írta a kört.
Tündöklő lényüket ma hosszan nézem.
Szívemben fájdalom.
Azóta minden más. Ó, fürge voltam
a régi alkonyon!
Szárnyaik harangzúgása fenn
még nem ütött szíven.
Szántják kitartó szerelemmel
a hideg vizeket,
vagy égre szállnak - nem vénülnek ők,
örökké tüzesek.
Verő szívük ha hódítani kél,
velük a szenvedély.
De most fönséges ringásukkal
rejtelmes ez a tó.
Hazájuk majd micsoda káka lesz,
micsoda úsztató,
ha majd kitárult pilláim alól
nem látom őket sehol?
(Ford.: Nagy László)
kiszikkadt minden út,
az ég október csöndes derűjével
a vízre leborult.
Ott ötvenkilenc hattyú, ragyogó.
Emelkedik a tó.
Tizenkilenc ősz rámjött már, mióta
meglátva rajukat,
számolni kezdtem őket, s hasztalan:
mindannyi megriadt,
zajduló szárnnyal mind az égre tört,
ziláltan írta a kört.
Tündöklő lényüket ma hosszan nézem.
Szívemben fájdalom.
Azóta minden más. Ó, fürge voltam
a régi alkonyon!
Szárnyaik harangzúgása fenn
még nem ütött szíven.
Szántják kitartó szerelemmel
a hideg vizeket,
vagy égre szállnak - nem vénülnek ők,
örökké tüzesek.
Verő szívük ha hódítani kél,
velük a szenvedély.
De most fönséges ringásukkal
rejtelmes ez a tó.
Hazájuk majd micsoda káka lesz,
micsoda úsztató,
ha majd kitárult pilláim alól
nem látom őket sehol?
(Ford.: Nagy László)
John Masefield: A nyugati szél
Szél fúj, nyugati szél fúj, madárszavú:
sírok a meleg szélben, elönt a könny, a bú.
Nyugati földön, barna hegyeken kél,
jelent áprilist, nárciszt nekem e szél.
Az a szép föld a gyötrött szíveknek gyógyerő,
erősít, mint a bor: a jó levegő.
Almafák virágoznak, füvön nyújtózni jó,
fészkelő rigók hangja aranyfuvolaszó.
"Régen elmentél, testvér, meddig leszel oda?
Április van, fehér a galagonya:
kisüt a nap, a fényes eső meleg,
mikor jössz haza, testvér, mi lesz veled?"
"Zöldell a vetés, testvér, ugrál a nyúl,
habos az égbolt, áldott esője hull,
attól dalol a férfi, esze tüzel,
sétál a vít tavaszban, vadméhre felfülel."
"Szól a pacsirta, testvér, a zöld vetés felett,
jössz-e nyugtatni, testvér sanyarú testedet?
Adok gyógyírt, ha szíved, ha szemed szomorú" -
szól a nyugati szél, a madárszavú.
Azon a fehér úton nyugatra megyek én,
megfáradt fejem, szívem lepihen hűs füvén,
rigók, ibolyák, szívek szerelme hazavon.
nyugati szép-hazámba, ahova tartozom.
(Ford.: Nagy László)
sírok a meleg szélben, elönt a könny, a bú.
Nyugati földön, barna hegyeken kél,
jelent áprilist, nárciszt nekem e szél.
Az a szép föld a gyötrött szíveknek gyógyerő,
erősít, mint a bor: a jó levegő.
Almafák virágoznak, füvön nyújtózni jó,
fészkelő rigók hangja aranyfuvolaszó.
"Régen elmentél, testvér, meddig leszel oda?
Április van, fehér a galagonya:
kisüt a nap, a fényes eső meleg,
mikor jössz haza, testvér, mi lesz veled?"
"Zöldell a vetés, testvér, ugrál a nyúl,
habos az égbolt, áldott esője hull,
attól dalol a férfi, esze tüzel,
sétál a vít tavaszban, vadméhre felfülel."
"Szól a pacsirta, testvér, a zöld vetés felett,
jössz-e nyugtatni, testvér sanyarú testedet?
Adok gyógyírt, ha szíved, ha szemed szomorú" -
szól a nyugati szél, a madárszavú.
Azon a fehér úton nyugatra megyek én,
megfáradt fejem, szívem lepihen hűs füvén,
rigók, ibolyák, szívek szerelme hazavon.
nyugati szép-hazámba, ahova tartozom.
(Ford.: Nagy László)
írta: jazsoli5, 2008. ápr. 29. 9:01 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Dylan Thomas: Páfránydomb
Még ifjú voltam, könnyed szív az almafák tövén,
Daloló ház körül vidám, ha már zöldellt a fű,
S a völgybe lógtak csillag-éjek.
Fölhágnom aranylón
Hagyott az idő, a sugár-szemű,
Szekéren almavárosok hercege voltam én,
S mint hadvezér dicsőn vezényeltem egy szép napon
A lombot, árpát, százszorszépet
Tova a széllel-ömlő fény-folyón.
Még zöld vagyok, a gondtól száz, csűrök közt hírhedett,
Éneklek boldog udvaron, s major az otthonom.
Az egyetlenszer ifjú napban
A nagyirgalmú sors
Aranylón élni engedett.
Én zöld vadász, arany gulyás, tinóm riogatom,
Kürtömtől hegyi róka-had hidegen fölcsahol, s:
a szent folyón az ünnep lassan
Tovavonul csörgetve kövecset.
A nappal csupa futkosás s pozsgás derű, a rét
Boglyai mint a ház, a kémény-zene gyönyörű,
És játék, csupa lucskos harmat,
És tűz, zöld mint a fű,
És esténként jámbor csillagok,
S míg hazahajtok, a majort a bagoly hordja szét,
Látom a holdon át: lappantyú száll, az éj-sűrű
Kazal repül, s paripa hajzat
villámként felragyog.
Fehér az ébredés, a major harmat-ragyogó,
Vándorként megtér, hars kakast hoz válla tűzfalán,
Fénykertben Ádám s szűze trónol,
Az égbolt újra egy,
Épp most kerekült ki a napgolyó,
A fény hajdani születése így történt talán.
Forog a tér s meleg patásan fénymezőkre megy
Nyihogó smaragd istállóból
Megbűvölten a ló.
Boldog vagyok, fácánok, rókák pázsitán dicső
Vadonatúj felhők közén a szív tágul s virul,
A folyton megszülető napban
Futkosok oktalan,
Füvek fölött ábránd hajt magasan,
Azúr munkámnak élek, s nem fáj, hogy zeng az idő,
Fordul sokat s keveset ád s a gyermek majd kihull
Irgalmából, dalolva lassan,
Zölden, aranyosan.
Nem bántam én, hogy az idő, a báránykafehér
Napokból kezem árnyát fogva fecske-mennybe von,
A hatalmasra növő holdba,
s hogy míg hazafelé
Hajtok: hallom, a föld, s idő elrepül,
S rávirradok: örökre eltűnt gyermek és major.
Ó, ifjú voltam, áldott szív, s az idő végzetül
Megtartott zölden s haldokolva,
Mert láncban is tengerként zengtem én!
(Ford.: Nagy László)
Daloló ház körül vidám, ha már zöldellt a fű,
S a völgybe lógtak csillag-éjek.
Fölhágnom aranylón
Hagyott az idő, a sugár-szemű,
Szekéren almavárosok hercege voltam én,
S mint hadvezér dicsőn vezényeltem egy szép napon
A lombot, árpát, százszorszépet
Tova a széllel-ömlő fény-folyón.
Még zöld vagyok, a gondtól száz, csűrök közt hírhedett,
Éneklek boldog udvaron, s major az otthonom.
Az egyetlenszer ifjú napban
A nagyirgalmú sors
Aranylón élni engedett.
Én zöld vadász, arany gulyás, tinóm riogatom,
Kürtömtől hegyi róka-had hidegen fölcsahol, s:
a szent folyón az ünnep lassan
Tovavonul csörgetve kövecset.
A nappal csupa futkosás s pozsgás derű, a rét
Boglyai mint a ház, a kémény-zene gyönyörű,
És játék, csupa lucskos harmat,
És tűz, zöld mint a fű,
És esténként jámbor csillagok,
S míg hazahajtok, a majort a bagoly hordja szét,
Látom a holdon át: lappantyú száll, az éj-sűrű
Kazal repül, s paripa hajzat
villámként felragyog.
Fehér az ébredés, a major harmat-ragyogó,
Vándorként megtér, hars kakast hoz válla tűzfalán,
Fénykertben Ádám s szűze trónol,
Az égbolt újra egy,
Épp most kerekült ki a napgolyó,
A fény hajdani születése így történt talán.
Forog a tér s meleg patásan fénymezőkre megy
Nyihogó smaragd istállóból
Megbűvölten a ló.
Boldog vagyok, fácánok, rókák pázsitán dicső
Vadonatúj felhők közén a szív tágul s virul,
A folyton megszülető napban
Futkosok oktalan,
Füvek fölött ábránd hajt magasan,
Azúr munkámnak élek, s nem fáj, hogy zeng az idő,
Fordul sokat s keveset ád s a gyermek majd kihull
Irgalmából, dalolva lassan,
Zölden, aranyosan.
Nem bántam én, hogy az idő, a báránykafehér
Napokból kezem árnyát fogva fecske-mennybe von,
A hatalmasra növő holdba,
s hogy míg hazafelé
Hajtok: hallom, a föld, s idő elrepül,
S rávirradok: örökre eltűnt gyermek és major.
Ó, ifjú voltam, áldott szív, s az idő végzetül
Megtartott zölden s haldokolva,
Mert láncban is tengerként zengtem én!
(Ford.: Nagy László)
