2008. március
Názim Hikmet Rán: Vágyakozás
Hazamenni hív a tenger!
Dagadó kék tükreivel,
mélyét mérni hív a tenger!
Hazamenni hív a tenger!
Hajók futnak, hajók, a ragyogó láthatárig!
Nem bánattól repesnek a vitorláik.
Amíg élek, suhogásuk egyre csábít,
és mert a vég egy nap úgyis csak beállít,
vízbefúló napsugárként tükreibe
temetkezni hív a tenger!
Hazamenni hív a tenger!
Hazamenni hív a tenger!
(Ford.:Szabó Lőrinc)
Giosué Carducci: Az ökör
Szeretlek, ó, szelíd ökör! Belőled
erő és béke száll, nyugodt, komor.
Ha nézed a szabad, kövér mezőket,
úgy állsz, akár egy zordon ércszobor.
Nyugodtan a nehéz igára hajlasz,
a barna szántót fürgén követed,
ha ösztökél, némán forog nyugalmas,
panasztalan, elégedett szemed.
Fekete orrodból gőzölve lebben
lehelleted, s vígan ujjong az égnek,
bőgésed, ez a csendes himnusz-ének.
És zöld, nyugodt, tág és komoly szemedben
békém sugárzik, édesen merengve
az isteni mezők zöld, tiszta csendje.
(Ford.: Kosztolányi Dezső)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 14:21 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
Dante Gabriel Rossetti: Kutyatej
A szél szelíd volt, könnyedén,
holtan hullt át a fák hegyén,
a szél iránt kószáltam én -
elült a szél, leültem én.
Térdemre tettem a fejem,
zárt ajkam nem szólt: Jaj nekem!
Hajam a fűre hullt, s fülem
leste: a nap megy, nesztelen.
Tág szemem mást nem láthatott,
kutyatejet, pár szál gyomot;
az egyik nem kapott napot,
de három kelyhet ringatott.
Éles bánat nem őrzi meg
a tudást, emlékezetet,
de egyet már sose feled:
hármas kelyhű kutyatejet.
(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 14:19 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Apollon Majkov: A mocsár
Soká merengtem a mocsár felett.
Látsz itt bajuszfűt, kefeként meredtet;
ott szétömlő tavacskát, zöldeset;
békát: vízmosta facsonkra kepesztet,
s megáll fenn, színpad neki a világ,
szundít, sütkérez, ahogy kedve szottyan...
Amott fehér-pihés apró virág,
tipoly kereng fölötte nagy rajokban.
A nefelejcs csillogó türkize
ellágyultan szemedbe néz íme:
e mostoha mocsári tájba röpke
reményt csak a fehér pillangók röpte,
valami színt a kék szitakötők,
a száraz nádszálak közt sürögők.
Ó, sivárság! mennyi szépség van ebben!...
Hajdan-időn nem ejtett rabul engem,
csak a hegyek felhőnyi magasa,
az egek ünnepi áhitata,
fehér villák és kolostorok ormán
körül futó, örökös zöld borostyán...
Vagy som-oszlopok, földredőlt falak,
és fölöttük sejtelmes holdú éjjel;
hegyről lezúdoló ezüst-patak...
Ha a termésezt szólt hars zengzetével,
s belévegyült a hullám döreje;
merültem akkor sose-hitt világba,
volt lelkemnek izzása, vacogása,
ám egyszercsak boldogsággal tele,
embert éreztem! a moraj hiába:
jött, jött, málhás lovacskák menete,
a rossz hegyi ösvényeken alábbra.
Most olyan káprázat játszik velem,
mint hajdan-elmúlt, lázas álmaimban.
A csábító titoktól részegen
megütve érzem, hogy valaki itt van.
(Ford.: Kormos István)
Vajda Jáos: Az üstökös
Az égen fényes üstökös; uszálya
az ég felétől le a földre ér.
Mondják, ez ama "nagy", melynek pályája
egyenes; vissza hát sohase tér.
Csillagvilágok fénylő táborán át
a végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
örökké társtalan, boldogtalan!
Imádja más a változékony holdat,
a kacéron keringő csillagot;
fenséges Niobéja az égboltnak,
lobogó gyász, én néked hódolok.
Szomorú csillag, életátkom képe,
sugár-ecset, mely festi végzetem,
akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
te mindenütt egyetlen, idegen!...
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 14:12 - címkék: vers és kategóriák: Égitestek
-
még nincsenek kommentek
Apollon Majkov: Téli reggel
Zuhog a hó. Tejes köd terped a mezőre.
Kémények füstje száll fel gomolyogva-dőlve,
beissza a hideg, borostyánsárga ég.
Mereng a szűz lepel alá búvó vidék
felett a nap, veres nappali égi fáklya:
kucsmás házakra lát, erdőn a pőre fákra,
s a jégbe dermedő folyó tükrére lenn.
Bíborba vált a hó ezüstje fényesen:
a halott ágakon, körül a puszta kérgen,
mint drága prém, ragyog a zúzmara fehéren.
Ablakom csillogó jégrózsái megett
e víg reggeli kép felszítja kedvemet;
szeretek csöndesen elnézelődni rajta,
ahogy a falusi nép a telet fogadja;
ott a folyó síkos jegén hány csöpp alak,
szikrázó korcsolyák csengnek, sivítanak;
vadászt sí röptet az alvó erdőbe messze;
amott halász ül a viskóban, tűzre vetve
hálót foldozgat és a lángba pillogat,
s idéz magaelé hajdanvolt napokat.
Lehet bár fénytelen a jégpáncélú ablak,
bent napkelte ragyog és hattyúk rikogatnak,
hullám dörög s a hab a parton szétömöl,
fölvillan egy mező, egy szélvédett öböl,
a néma éjszakák, mesés zsákmányú távol,
amikor sápatag kévéjű hold világol,
hogy az örvény felett csillogjon aranya,
s gazdag fogás után kísérje őt haza
(Ford.: Kormos István)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 14:07 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok, Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Djura Jaksic: Hangtalan éjben
Hangtalan éjben, fák sűrűjében,
csillag hunyorog a magas égen,
dobban a szívem, zajdul a vérem -
ó, csak lassan a fák sűrűjében!
Közeli csermely messze iramlik,
virág a virág szívére hajlik,
tűz-szerelem vár fekete éjben -
ó, csak lassan a fák sűrűjében!
Lángban a lelkem, le kell itt rogynom,
naptámadatra fogyton elfogynom,
mint forró napon hónak, enyésznem,
ó, csak lassan a fák sűrűjében.
(Ford.: Lator László)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 14:05 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Jakov Polonszkij: Este
Az alkony arany lobogása
szikrázik a hamuszín égen:
méyl tűz az üvegsima tenger:
elhallgat a kiürülő part
mentén a kolomp meg a csengő;
a pásztorok éneke messzi
erdőbe hal, éji magányba:
ködből kisuhanva sirályraj
rikácsol elő s tovavillan; -
hintázik a legfeketébb szirt
alján a fehér hab; a ringó
ágy szendere, mint csecsemőt, úgy
altatja; a harmat ezernyi
gyöngyként hyiladozva - üdítve
tündöklik a gesztenye lombján,
s csöppjeiben remeg-izzik
az alkony arany lobogása.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 14:03 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Jakov Polonszkij: Nézd, milyen sűrű homály
Nézd, milyen sűrű homály
szállt a völgy ölére már!
Az opálos alkonyatban
puha csöndben álmodó
füzek közt dereng a tó.
A sápadt hold láthatatlan,
ködkék fellegeken át
ballag a kietlen égen,
s rézsút, áttetsző-fehéren
szórja párás sugarát.
(Ford.: Pór Judit)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 14:01 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Charles Leconte De Lisle: Az elefántok
A végtelen homok tengerként ég a napban,
rest, néma óceán, és vörösen vakít.
Nagymessze, ott, ahol már az ember lakik,
rézpárás horizont hullámzik mozdulatlan.
Csönd. Száz mérföldnyire hűs barlang őrzi még
a torkig jóllakott oroszláncsorda álmát,
és zsiráf issza a páruc-ismerte pálmák
alatt a távoli kék források vizét.
A sűrű levegőt madarak nem verik fel,
csak az iszonyú nap keringi be az űrt.
Egy-egy alvó boa a fényben áthevült
s megrándult, s gyűrűin sikrákat szór a pikkely.
A tiszta menny alatt így ég a pusztaság.
De míg álom üli az elárvult világot,
szülőföldjdük felé mennek az elefántok,
lassú, mord utazók, a sivatagon át.
Mint barna tömegek jönnek a láthatárnak
egy pontjáról, a port fölverve, s látni, hogy
- a legegyenesebb irányban - a homok
púpjait hogy törik a széles, lomha lábak.
Az élen a vezér, a főnök. Teste vad
tépett és vekete, mint a vén fa kérge, színe,
a feje szikla és gerincének nagy íve,
ha csak mozdul, nehéz boltozattá dagad.
Nem lassítva soha s nem is gyorsítva, járják
zarándokútjukat e poros vándorok,
barázdát törve és követve a nyugodt
ütemben biztosan haladó pátriárkát.
Nagy fülük legyező, ormányuk agyaruk
közt csüng, mennek, szemük lecsukva. Gőzölögve
lüktet izzadt hasuk a párás levegőbe,
s köröttük ragyogó rovarok raja zúg.
De mit a szomjúság s csípése bogaraknak
és ráncos hátukon a nap maró tüze?
Útjukat távoli álomkép tölti be,
fügefaligetek, ahol valaha laktak:
látják a nagy hegyek szökevény folyamát,
melyben a szörnyeteg víziló úszik és bőg,
sötét árnyékot vet holdfehér testük, és ők
leszállnak inni recsegő nádon át.
Így aztán, bátran és lassan, nyugodt csapatban,
mint fekete vonal, vonulnak álmatag;
s mikor a láthatár elfödi útjukat,
mint volt, a sivatag megint oly mozdulatlan.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:55 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
Theodor Storm: Tengerpart
Öböl felett sirály száll
és félhomály oson:
alkonyfény tükröződik
a nedves zátonyon.
Rebbennek szürke szárnyak
a partszegélyeken;
ködben szigetek, mint álmok
hevernek a tengeren.
Titokzatosan súg-suttog
a forrongó iszap,
hívó madár rokoltoz -
öröktől, napra nap.
Még egyszer halkan borzong,
és elnémul a szél;
kibomlanak a hangok
a mélység felszínén.
(Ford.: Weöres Sándor)
Gérard de Nerval: Április
Megjött a szép idő, a porban
fény leng s a ház falára lobban,
az alkony hosszan ég ma már;
s nem zöldel semmi még, a fákon
a nap kis rőt visszfénye táncol,
s az ág sötét fenn és kopár.
Fáraszt e gyors tavasz ma engem,
de új látvány csodája lebben
esős napok varázsaképp,
kibomlik majd a tájak csokra,
mint nimfa, nedvesen ragyogva,
ha fényes vízből partra lép.
(Ford.: Radnóti Miklós)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:51 - címkék: vers és kategóriák: Hónapok
-
még nincsenek kommentek
Eduard Mörike: Éjfél
Megjött az éj, s merengve áll
a hegynek támaszkodva már,
s a nagy idő aranyló mérlege,
nem leng. Egyenlő súllyal van tele.
S hetykén duruzsolnak, - a hold kiragyog -
anyjuknak, az éjnek, a friss patakok
a napról,
az elpihenő mai napról.
Egy ős gyerekdalt döngicsél
a víz, de únja már az éj,
a csengő égi kék, az vonzza őt,
azt kedveli, az illanó időt.
S álmos, patakok medreiben
tovább duruzsolnak azért szelíden
a napról
az elpihenő mai napról.
(Ford.: Radnóti Miklós)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:48 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Fjodor Tyutcsev: Kelletlenül, riadozva
(Vihar, útközben)
Kelletlenül, riadozva
tűz alá az esti nap.
Ni! Inog a felleg orma!
A föld egyre komorabb.
Fülledt szellő szárnya lebben.
Mind közelebb mennydörög!
A viharban még zöldebben
villognak a zöld mezők.
Ostrom alatt a magasság.
Gyúl a villám kék ere:
a fekete felleg alját
vakító fény szegi be.
Indul a sok lomha csöpp, és
mind sűrűbb port ver az út:
mind vadabb, zordabb a dörgés,
mellyel a menny földre zúg.
A nap roppant szikrát lőve,
küldi végső sugarát,
és egyszerre lángözönbe
merül a döbbent világ.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:46 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Fjodor Tyutcsev: Téli erdő
Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában, mint mese,
dér-palástban, néma fagyban
áll a fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.
Halva tán és mégis élve
tűri, szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egész be-
fonják piheláncai.
Ha nyugatról, ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdül - mint ijesztő
üvegtűzvész, gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs!
(Ford.: Szabó Lőrinc)
Fjodor Tyutcsev: A gleccserek
Lángolk a dél lehellete.
Tüze gyújtva, tikkasztva forral.
Göndör kis párákkal tele
füstölög a sötét hegyoldal.
A rezgő lombon át a nyár
csak árnycsipke-darabokat szór.
Altatót csengenek a nyáj
vándor csengői a magasból.
Acéltükörbe tündökölve
kéklik a tó a szirt alatt
s vígan, bizakodva csörög le
tarka kövein a patak.
És míg félálomba-gyönyörbe
lankadtan, balzsamittasan
hanyatlik a lejtő a völgybe,
ahová a szellő suhan;
a táj fölé, mint egy-egy isten,
gleccserek orma tornyosul -
jéghomlokukat fényözönben
fürdeti az örök azúr.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:41 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Victor Hugo: Alkonyra hajlik már az évszak
Alkonyra hajlik már az évszak,
nő a homály, fogy a derű,
a dombra hűvös szárnyú szél csap,
fél a madár, fázik a fű.
Augusztus küzd az őszi haddal;
nem ringat jégmadárt a hab;
egy percet elveszít a nappal,
és egy sugárt a pirkadat.
Némán tapad a mennyezetre
a légy, mint akit csapda zár,
a mint földre hullott hópehelyke,
apránként olvad szét a nyár.
(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:39 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Victor Hugo: A vetés évszaka. Este
Ez már az alkonyati óra.
Nézem a kapu küszöbén:
a végső munkafordulóra,
hogy hull a végső, esti fény.
Az árnyék-mosta nagy mezőben
vén embert látok, rongy-ruhást,
barázda-hosszat hinti bőven
az eljövendő aratást.
Hatalmas, fekete alakja
a földeknek fölébe nő,
s a bizonyosság átitatja,
hogy hosszasan fut az idő.
Lép, lép a tág síkon keresztül,
nagy, széles ívben szór magot,
keze nyílik, majd újralendül -
titkos tanú, én hallgatok,
amíg az est, fátylát kibontva,
a felmorajló árnyon át
beleírja a csillagokba
a magvető mozdulatát.
(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:37 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Nicolaus Lenau: Tavasz
Csordultig tölti szívemet
s a völgyet az arany meleg.
Hogy zengnek lépteid, Isten!
Az erdő sóhajt mély gyönyörben,
virágtól részegen szakad
alá a megduzzadt patak,
a bimbók feje szinte pattog,
a madarak nászéneke csattog,
fent aranyszárnyú fellegek:
szerelmi diadalmenet!
Mindenütt szeretnék heverni,
minden madárral énekelni,
menni szeretnék és maradni,
lenyűgözötten is rohanni.
Mint édesbús vágy, perhsel az
izzó és ujjongó tavasz,
ézem ellentmondásait:
megnyugtat és nyugtalanít,
oly otthonos és békevágyó
és oly idegen és messzejáró!
A fény ezer csodás színe
lelkem tisztán ragyogja be:
dermedt örömvillám e tűz,
aztán viharzó szédület,
égbolt, mely vándorútra megy,
lidérc, mely tétovázva száll,
de bús szívünket viszi már.
Lidérc, szállok az ég után,
mely záporozva hull reám!
Ó, tavasz! szívem mámora!
Tavasz, nem hagylak el soha.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:34 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Nicolaus Lenau: Gyászos ég
Az ég arcán egy nehéz gondolat száll,
az a felhő, az a vad és komor;
mint lelkibeteg, kire éji harc vár,
hánykolódik a szélben a bokor.
Az ég dörög, haragfekete bánat,
meg-megrándul sötét szemöldöke,
- szem remeg így, mielőtt könnybe lábad -
s néha villan a pillán köze.
Most, mintha a láp hűs borzalma kelne,
a köd a pusztán halkan átlobog;
a fáradt égbolt, gyászán elmerengve,
kiejtette kezéből a napot.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:32 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
France Préseren: A tölgy, amelyet földre dönt a téli
A tölgy, amelyet földre dönt a téli
vihar, ha a tavasz sugára int,
itt-ott kihajt, kilombosul megint,
míg maradék erőit fel nen éli.
De végleges segítség nincs, s amint
az erdő újra köntösét cseréli,
nem hajt ki már a fény hiába éri,
hever mohó napok prédájaként.
Így áll előtted, sors, a félhalott,
ki nemrég büszkén magasult az égre
s kit földre tört ellenséges karod.
Ha lassú is, bizonyos már a vége,
élete lángja napról napra fogy,
míg tápja nem lesz, s kész kihunyni végre.
(Ford.: Lator László)
Szergej Jeszenyin: Lombtalan juharfa
Lombtalan juharfa, zúzmarás juharfa,
görcsösen mit kapkodsz fehér hóviharba?
tán valamit láttál? Hallottál a szélben?
Tétován úgy állsz itt a faluszélen,
mint pityókás csősz, ki a dűlőket járja,
s hóbuckába süpped gémberedő lába.
Hej, ma én is botlón, ingadozva lépek,
ivópajtásoktól haza sosem érek:
itt fenyőfa várt rám, ott egy fűzre leltem,
hófúvásban nékik nyárról énekeltem.
S elfeledve mindent, szilaj bolond kedvben,
mint más asszonyát - egy nyírfát ölelgettem.
(Ford.: Rab Zsuzsa)
Szergej Jeszenyin: Köd száll
Köd száll. A felhők hajába
görbe fésűt tűz az újhold.
Halásztanyák oldalára
az est piros hálót hurkolt.
Szilaj szélben fürj-panasszal
búvik síkos ág az ághoz.
A homály, a nyájas angyal,
túlvilági fényt sugároz.
Könnyű kis házak álma,
kenyérszag teríti leplét,
szalma aranyvánkosára
hull az édesült verejték.
Erdőkön túl tündér áldoz
vackor, moha illatával.
Társam, testvérem imádkozz
tehenek sóhaj-szavával.
(Ford.: Rab Zsuzsa)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:25 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Szergej Jeszenyin: Újhold szarva
Újhold szarva döf felhők hasába,
permeteg fény csobogja körül.
Ma éjszaka a darvak sírása
furcsán zeng, megfejthetetlenül.
Leszökött a folyóhoz ma éjjel,
összecsapott mögötte a nád.
Megállott előttem, s lázas kézzel
zilálta szét vállán a haját.
Nézte magát a futó patakban,
egy farönkre leroskadt szegény,
szemében a margaréták lassan
kialudtak, mint a lápi fény.
Hajnalban a felszálló ködökkel
úszott messze, észrevétlenül.
Tőle csak a nyugvó hold köszönt el,
permeteg fény csobogta körül.
(Ford.: Rab Zsuzsa)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:23 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Szergej Jeszenyin: Mocsár sóhajt
Mocsár sóhajt párát,
halvány köd-gomolyt.
Sárga gyeplőszárát
elejti a hold.
Partot ér csobogva
könnyű csónakom.
Réten asszu boglya -
tömzsi kis torony.
Szittyós partok mellett
békesség terem,
fajdoknak felelget
most a végtelen.
Vetkőző vidéket
rejt a kék sötét...
Imádkozom érted,
árva sorsodért.
(Ford.: Rab Zsuzsa)
Szergej Jeszenyin: A rókaszuka
Sörétezett lbát kínnal húzva-vonva
vacka előtt bénán elhevert.
Álmodó arcot hímzett a hóba
vére vonala, amerre ment.
Látta még a füstöt, mely sörétet ontott,
s az erdei láp remegő színét.
A cserjésbő borzas szél kirontott,
széjjelszórta a sörétzenét.
Mint nagy harkály, köd szárnyalt felette,
nyúlós-vörös szél szállt sebesen.
Fejét még riadtan fölemelte
és ottdermedt nyelve a seben.
Farka mint tűzcsóva vetett lángot,
nyelve leffent rothadt répaként.
Dér és perzselt anyag szaga szállott
s itta a hó csöndesen a vért.
(Ford.: Rab Zsuzsa)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:19 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
Szergej Jeszenyin: A kutya
Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
s fakó gyékényen, suta
szalmakunyhóban hét piros
kölyköt fiadzott a kutya.
Nyelvével fésülgette őket,
ki nem ment volna percre sem;
ott mókázott, s meleg hasából
habos tej csurrant édesen.
S hogy leragadt a nap szeme,
s elcsitult a baromfihad:
jött a gazda, zsákba kötötte
mind a hét kis kutyafiat.
Nyomában loholt a kutya -
elmaradoztak a hegyek...
A pácéltalan víztükör
fázón, sokáig remegett.
S amint gyötörten hazaért,
nyaldosva izzadt oldalát:
egyik kölykének nézte a
holdat, mit ringattak a fák.
A szikrázó űrbe meredt,
szimmantott és nyítt és nyögött,
de a vékony hold is lecsúszott,
eltűnt egy kék halom mögött.
S mint akinek kenyér helyett
kötődő kéz követ hajít:
hullatni kezdte lassan a hóba
szeme arany csillagait...
(Ford.: Képes Géza)
Szergej Jeszenyin: Ősz
Csönd lepi borókás partok meredélyét.
Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.
Folyamszegély hűs leple felett
patkói kék csengése lebeg.
Remete szél, óvakodva, lassan
avart tapos útkanyarulatban.
Égő-piros csipkebokorra hajolva
láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.
(Ford.: Weöres Sándor)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:15 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Szergej Jeszenyin: Ingoványos erdő
Ingoványos erdő
kéklő ég-lepel.
Tülevéllel csengő
fenyves énekel.
Fák sötét hajában
cinke bujdokol.
Kaszások dalára
gondol a bokor.
Egy szekér a rétről
ballagdál haza,
csordul kerekéből
hársfa jószaga.
Ring a fűzek ága
szellő füttyszaván...
Szülőföld, te árva!
Elhagyott hazám!
(Ford.: Rab Zsuzsa)
Heinrich Heine: Szürke éj a tengeren
Szürke éj a tengeren; fény
gyúl az apró csillagokban.
Néha elbődül a hullám,
zengve hosszan, vontatottan.
Észak öreg szele és a
vizek tánca sose fárad:
mint orgona sípja, ugrál,
mint orgona sípja, árad.
Félpogány és félkeresztény
ez a játék, ez az ének,
fel-felcsap az égig: örvend
a csillagok örömének.
És a csillagözön egyre
növekedve és kövéren
nap-seregként vad gyönyörben
rajzik-izzik a nagy égen.
Őrült dalaik a lenti
zeneörvénybe karvarják:
nap-csalogányok köröznek:
zeng a tündöklő magasság.
S tenger és ég csattog és zúg,
együtt viharzik a széllel,
s érzem, szívem hogy telik meg
óriások gyönyörével.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
írta: jazsoli5, 2008. márc. 30. 13:09 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok, Vizek
-
még nincsenek kommentek
