Jókai Mór: Gonosz háznak gonosz vége
Úgy hull az ember, mint az őszi légy.
Mint a mezők virágai, vagyunk: ma élet és virulás, s ha a szél rájok fútt, menten elhervadnak.
Úgy hozzászoktunk már a balesethez, hogy szinte sajnálkozni sem tudunk egymáson. Ma megszorítók jó barátunk kezét, s holnap fáklyát viszünk koporsója mellett: ma még együtt vigadtunk, mulattunk, s holnap odakint látogatjuk meg a temetőben - vagy látogat ő minket.
Ki volna oly vakmerő, hogy egy új reggelt merjen ígérni a másiknak?
Isten kezében vagyunk mindnyájan, s ki merné azt mondani, hogy nem jó minekünk ott lennünk?
Legyünk nyugodtak, legyünk készek arra, aminek jönni kell! Azokban a szomorú sorsokban, amiknek minden betűjét egy-egy új sír képezi, Isten beszél hozzánk: aki azt mondja nekünk a halálharangok kondulásában, a temetői szelek morajában, a temetők némaságában, hogy semmi sem tartós, csak a szeretet az.
Azért legyünk jobbak, mint voltunk eddig. Szeressük az Istent, embertársainkat, a hazát és mindent, ami azt érdemli, mert nem tudjuk, hogy meddig van időnk szeretni.
Annyi kedves ember elhalása után, annyi megsiratott áldozat között történt egy oly megrázó példaeset, amelyre azt mondja minden ember:"Íme, az Isten keze ez! Lám, a bosszúálló Úr látogatása!"
Volt egy nagy városban egy kis alacsony ház, de amely házban mégis többen laktak, mint amelyik legmagasabb: ismerték azt különösen az ifjak, és sokan átkozva hagyták el a küszöbét: de minden átok dacára ismét újak jöttek helyettük, és jókedvvel mentek be, és átkozódva jöttek vissza: ha minden átokból csak egy kő lett volna abban a küszöbben, nem lehetett volna azon az utcán járni.
Bűn volt, förtelem, ami ott szülemlék, családok romlása, ifjú éltek veszedelme, a szívbeli pestis! A bölcs emberek azt mondják, hogy ilyen háznak is kell lenni a világon.
Ahol az emberek elfelejtsék a világot, bajaival, gondjaival, ahol levethesse ki-ki emberi kötelességeit. Ha beteg család van otthon, ide nem hallik nyögése: ha koldus könyörög, fázik, didereg ott künn, ide nem hallik panasza: ha a fél országot csapás csapásra éri, ki hallaná azt itt pohárcsörgés, vidám kacagás közt.
Midőn legjobban dühöngött a városban a halálhirdető járvány, mikor a megrettent nép legjobban látogatta a templomokat, akkor volt a víg háznak a legnagyobb kelete! Ott volt vígság, ott volt búelfeledés, reggeltől estig és estétől reggelig. Hadd imádkozzanak mások, a bölcsek élik a világot!
És íme, egy napon, midőn legvígabb volt a mulatság, megjelent ama hívatlan vendég, aki láthatatlanul jár keresztül a bezárt ajtókon, s nem kér bebocsátást, nem vár jó fogadást, hanem odaül a legnagyobb úri asztal mellé, midőn legvígabban vannak, és ahol ő megjelent, elsápadnak ott az arcok.
E rettenetes vendég neve a kolera.
A legkicsapongóbb kacagás közepett elsápadni látták a vigadók a legrózsásabb arcot, elkékült, elzöldült az, és a piros rózsák nem voltak egyéb, mint egy halott arcára festett máz!
Ah! Ez lehetett a rémülés, ez lehetett az ijedtség! A kiivott pohár fenekén ült a halál!
És másnap, akik a vigalom és gyönyör párnáit keresni jöttek - találtak koporsót.
És harmadnap - ismét koporsót találtak.
És negyednapra találtak - két koporsót.
És egy hétig mindennap találtak koporsót e háznál.
Egy hét múlva aztán nem találtak semmit. Be volt zárva a ház. Az utolsó víg lakó is kihalt belőle. Még most is be van zárva.
Senki! Senki! Még egy oktalan állat sem maradt benne élve. Még az idegen is ottveszett, aki benne meghált. És most borzadva gondol mindenki a bezárt ablaktáblákra.
Ilyen ítéletet tartott az Úr ezernyolcszázötvenötödik esztendőben, amidőn nagy sírás volt mind az egész házban, és haltanak jók és gonoszak az öldöklő angyal lehelletétől.
Élni nem jutalom, meghalni nem büntetés, ha Istentől jő ez: de éljünk úgy, hogy ne azt mondják halálunkra:
"Íme, az Úr keze! Íme, a bosszúálló Isten látogatása!"
Zelk Zoltán: Három kérdés
Négy barátról szól ez a mese, s akár hiszitek, akár nem, ez a négy barát egy fekete pulikutya, egy fehér kecskegida, egy tarka cica és egy rózsaszínű kismalac volt. Ugyanabban az udvarban éltek mind a négyen, a gazdájuk kosztján. Annyira szerették egymást, hogy legszívesebben egy tányérból ettek volna. Még azon is búsultak, hogy külön-külön kellett lakniuk, hogy a malac nem mehetett be a kutyaházba, a kutya nem mehetett be a disznóólba, s hogy a kecske nem aludhatott a cica mellett a kemencén. Ezért aztán el is határozták egyszer, hogy otthagyják a gazdájuk udvarát, és olyan helyre vándorolnak, ahol éjjel-nappal együtt lehetnek, örök barátságban.
Miként tudtak kiszökni az udvarból észrevétlenül, miként jutottak túl a falu határán, azt nem tudom, csak annyit tudok, hogy együtt mentek, mendegéltek, amíg csak egy erdő széléig nem érkeztek.
- No, itten sátrat verünk - mondotta a kutya -, itt aztán nyugodtan élhetünk, amíg világ a világ, örök barátságban.
A malac erre annyit mondott, hogy "röf-röf", ez pedig azt jelentette, hogy "így-így".
A cica annyit mondott, hogy "miau-miau", ami pontosan annyit jelentett, hogy "úgy ám".
A kecske éppen annyit mondott, hogy "me-ee", ami szóról szóra annyit jelentett, hogy "bizony-bizony".
Mivel ilyen szépen megegyeztek, átölelték egymást, és beléptek az erdőbe. De éppen csak hogy beléptek, mert az első lépés után eléjük toppant az erdő őre, egy bozontos farkas. És nemcsak eléjük toppant, hanem rájuk is kiáltott:
- Hol az útleveletek?
A fekete puli ránézett a tarka cicára, a tarka cica ránézett a rózsaszín malacra, a rózsaszín malac ránézett a fehér gidára. Mind a négynek azt kérdezte a tekintete, hogy mi fán terem, kutyaházban, disznóólban, kecskelakban vagy kemence tetején az útlevél. De felelni egyik sem tudott, nézték egymást, amiből a farkas megértett mindent. Tudta, hogy hazulról szökött világcsavargókkal van dolga. Azt is látta a farkas, hogy milyen megszeppent kis csavargók ezek, ezért aztán elhatározta, hogy megtréfálja, megijeszti őket. Elsőnek azt kérdezte:
- Hová mentek tulajdonképpen?
- Világot látni - feleltek egyszerre mind a négyen.
- Akkor miért mentek előre, hiszen a hátatok mögött van a világ...
- Mert mi az erdőt is látni akarjuk, az pedig előttünk van - felelte a pulikutya.
- Azt bizony nem lehet, csak ha vámot fizettek, mert enyém az erdő! - így a farkas.
- Vámot? - kérdezte a négy barát.
- Azt bizony, vámot! Ha a kutya egy rőf kolbászt ád, a kecske pedig egy köcsög tejet, akkor nem csak őket, hanem a cicát s a malacot is beengedem az erdőbe.
A farkas úgy tett, mintha komolyan gondolná, amit mond, de bévül persze annál jobban nevetett. És mert a négy vándor még annyit se tudott mondani, hogy mukk, újból a farkas kezdett beszélni:
- Hát ide hallgassatok: elengedem a vámot, ha meg tudtok felelni három kérdésre.
A pulikutya annyit hallotta már, hogy a legokosabb állat a világon, ezért aztán magabízva így felelt:
- Megfelelek én nemcsak három, de tizenhárom kérdésre is!
- Hát akkor felelj az elsőre - mondta a farkas, és azt kérdezte a pulitól, hogy miért folyik a patak előre és nem hátra.
- Mert nem tud megfordulni! - vágta rá gondolkozás nélkül a puli.
"Hű, ez nem akármilyen kutya lehet - gondolta a farkas -, ettől nehezebbet kell kérdezni!" Másodiknak azt kérdezte, hogy miért esik az eső.
- Mert másképp nem tudna lejönni a földre! - felelt erre is gondolkodás nélkül a puli.
Ekkor már megvakarta fejét a farkas, hogy minél nehezebb kérdést találjon ki, végül aztán feladta a harmadik kérdést, ami így szólt:
- Azt mondd meg nekem, hogy hány hét a világ!
Hű! Ez aztán nehéz kérdés volt. Megijedt a cica, megijedt a kecske, megijedt a kismalac, mert attól féltek, hogy erre már nem tud megfelelni okos barátjuk. Csak a puli nem ijedt meg, hanem azonmód kivágta a feleletet:
- Hát azt se tudnád? Minden héttel eggyel kevesebb és eggyel több!
A farkas úgy elálmélkodott ezen az okos feleleten, hogy nem is tudott volna több kérdést kitalálni. Ezért aztán így szólott:
- Bemehettek az erdőbe, és ott élhettek, ameddig csak akartok.
Így is történt, éjszaka már az erdő legszebb tisztásán, a tisztás legpuhább füvén aludt a négy vándor. Hogy aztán ott maradtak-e az erdőben, vagy pedig visszamentek a gazdájuk udvarára, azt én már nem tudom. Aki kíváncsi rá, ne éntőlem kérdezze, hanem olyantól, aki tudja.
Adorján András: Milyen furcsa…
Milyen furcsa magányosan élni,
nem szólni napokig senkihez,
számadást senkinek sem adni,
hogy mit tettünk, és mit fogunk tenni,
milyen szép és milyen csúnya
minden úton egyedül menni.
Reggelenként nem ébresztget senki,
csak bámul ránk két fagyos ablak,
s szemrehányással mutatja, hogy künn
megindult újra, kopog az élet,
templomban misézik a pap,
s már állnak sarkon a szegények.
Délben korcsmában fogad az ebéd,
levest tányérba pincér önti,
köszönni nem kell, fizetünk érte,
pedig nincs íze, nincsen zamatja,
milyen más, mikor valaki
evés közben szavunkat hallgatja.
Ténfergünk, járunk, tán nem is élünk,
Kenyérharc. Küzdés. Fáradtság. Gond.
Tollak percegnek fehér papíron,
nagy nehezen harangoznak végre,
ilyenkor jön a munkának
szűkre szabott, szegény fizetése.
Jön az est, s kárpótol sok rosszért,
lámpák mellett álmok születnek,
s viszik a lelkünk messzi napfényre,
ahol nincs magány, ahol nincs bánat,
s valakinek két kezében
halkan mosolygó vágyak várnak.
Adorján András: Születésnapomra
Esténként, ha itt-ott világit a csönd,
szeretnék írni egy hosszú levelet,
nem asszonynak, lánynak, nem is embernek,
lehet, hogy magának az Úrnak talán,
s ilyenkor a lelkem két bús ablakán
csendes csapatban reszketnek a könnyek.
Megírnám azt, hogy förgeteges szélben
negyed századot magam mögött hagytam,
s álldogálok csendben, levett kalappal,
mert menekülnek, búcsúznak az évek,
pedig úgy szeretném, ha csak még egyszer
régi tűzben, fényben visszatérnének.
Megsiratnám, hogy lelkem közepébe
nagy álomországot építettem én,
s most az elmúlt évek kihűlt tetemén
halálváró táncot ropnak a vágyak,
meleg búcsút intve könnyes szemekkel
sok-sok eltitkolt, remegő csodának.
Panaszkodnék, hogy úgy elmúlik minden,
minden csak üres, nagyhangú ígéret,
furcsa szekerek vágtatnak az égen,
s szürke őszt szórnak szerte a világon,
átütve durván dús, nyári napfényen.
Vagy tán csak egy-két húr pattant meg bennem,
s nincsen többé ezért mosolyos dalom,
őrzi a lelkem nagy, átkos hatalom,
pedig odakünn újra tavasz nevet…
s én tudom, hogy azt a hosszú levelet
nem írom meg soha, magamba rejtem.
Fekete Lajos: Sem fű – sem fa
Sem fű, sem fa, cserje csak,
megalkuvás bokra,
hajlik, amerre a szél
dönti háborogva.
Engedelmes vesszei
a földig hajolnak
veréb-súlynyi terhétől
veréb-hatalomnak.
Vézna bokra hajladoz,
nehogy ága törjön,
s veréb-bosszú vagy vihar
rajta átsöpörjön.
Sem fű-sem fa foghíjas
alázat sövénye,
eleje ott kezdődik,
ahol van a vége.
Sem fű-sem fa-kerités
ínség-tanyát óva,
mintha a szegény ember
helyett is hajolna.
Pedig a szegény régen
sem fű-sem fa-ember,
lépten-nyomon hajlong a
hatalommal szemben.
Hajh, a tölgyfa szembeszáll
villámmal, viharral,
s felhők üstökébe kap
izmos tölgyfa-karral.
Istenem, csak hagyj tovább
tölgyfa-gőgöt bennem,
inkább szembeszállok száz
vad veszedelemmel,
s ha villám sújt, ropogva
hamvadjak a tűzben,
de a megaláztatást
soha el ne tűrjem!…
Adorján András: Keresem az utat
„mert szoros kapu és keskeny út, mely viszen az életre, s
kevesen vagyunk azok, akik ezt megtalálják.” Máté VII. 14.
Megállok életem keresztútjánál,
leborulok, és sírok keservesen,
menjek-e jobbra, menjek-e balra,
merre, hova jutok, tarka napfényre
vagy temetős, szürke zivatarba.
Sehol sem jó, és nincsen maradásom,
szeretnék szebben élni, mint az apám,
kinek mindig bajt hozott az élet,
s a legszebb éveit zsákmányul adta
az újuló gúnyos szenvedésnek.
Valami újat, merészet szeretnék,
ami még nem volt, s nem lesz soha talán,
fehér utakon vidáman járni,
s a meggörrtyedt, bánatos embereknek
szavaimmal tavaszt muzsikálni.
Este, ha lefekszem, hideg falak közt
csúf árnyak jönnek a homályban felém
titokzatosan, és fenyegetnek,
pedig én senkit soha meg nem bántok
jót kívánok én az embereknek.
Félek magamtól, félek mindenkitől,
senki sem tudja, melyik az igazi,
s rossz úton visznek, rossz útra térek,
én csak alamizsnát kapok a sorstól
szegényes napszámnak, szürke bérnek.
Pedig talán még mást is érdemelnék,
hiszen küszködöm éjjel-nappal, lázban,
nem találom sehol a jó utat,
a lelkemet is hiába kérdezem,
csak a bizonytalanságba mutat.
Szenteleky Kornél: Akácok az őszben
Állnak az akácok bús, bácskai őszben,
kopaszul, szegényen s türelmesen állnak,
szél rázza fejüket, fejsze csap húsukba.
Nincsen épp jó sora az ákácifáknak.
Állnak csendben, árván a csatorna mentén,
állnak szerteszórva a Tisza vidékén,
akác-bánatokról sir zörgő harasztjuk…
Fanyar akácfüstöt fúj a zsellér kémény.
Tölgybe, cserbe, hársba villám csap le néha,
de az erdei fa már tündért is látott!
Ti csak sivár síkot s sáros embert láttok,
aki tépi, töri az árva akácot.
Vártok valamire, bús, árva akácok?
Álmodtok-e néha nagy, zúgó erdőről?
Vagy belenyugodtok a mostoha sorsba,
s nem törődtök véle, a holnap mit őröl?
Mennyi árva akác áll a nagy világban…
Nagy testvéri vággyal gondoltok-e rájok?
Rosszabb, jobb-e sorsuk, milyen az ősz arra?
Tépi őket ott is ember, vihar, átok?
Ne nyögjetek, tarlott, bácskai ákácok,
sáros világtoknak ha nincs fénye, pírja,
lesz azonban ünnep, lesz még egyszer május,
s a sok ákácillat összeborul sírva!
Erdélyi József: Kápolna
Falu végén kis kápolna -
mintha csak egy kis ház volna;
tornya is csak éppen hogy van,
kis harang a kis toronyban.
(Dícsértessék az Úr Jézus,
mindörökké, ámen...)
Nincs kerítés körűlötte,
kőfeszület áll előtte
s azt susogja két szép hársfa:
«ez a hajlék Isten háza.»
(Dícsértessék az Ur Jézus,
mindörökké, ámen...)
Ablakomból, az uccán át,
látom azt a kis kápolnát;
látom télen-nyáron, látom
napvilágon-holdvilágon.
(Dícsértessék az Úr Jézus,
mindörökké, ámen...)
Mért is lakok vele szemben?
Mért nézem és mért néz engem? -
Mert engem néz, engem vádol:
mért nem vagyok hívő jámbor.
(Dícsértessék az Úr Jézus,
mindörökké, ámen...)
Szembe vele hogy nézhetek,
hogy keresztet sosem vetek?
s látva Jézus függő testét,
mért nem mondom:«dícsértessék!»
(Dícsértessék az Úr Jézus,
mindörökké, ámen...)
Tán, ha piac-téren állna,
s fellegekből prédikálna,
zúgna három nagy harangja:
gyúlnék dacra és haragra!
(Dícsértessék az Úr Jézus,
mindörökké, ámen...)
Falu végén kis kápolna, -
mintha csak egy kis ház volna;
tornya is csak éppen hogy van,
kis harang a kis toronyban.
(Dícsértessék az Úr Jézus,
mindörökké, ámen...)
Babits Mihály: Szerelmi vers
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz, ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban, de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényü, szürke, népszinü szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
Erdélyi József: Erdei kaland
Nyár derekán az erdőt bujva,
hol hűvös ernyőt tartanak
a tölgyfák s a magasból rezgő
álomtallérok hullanak,
kopár, magas törzsek között,
mint ősi templom rejtekén,
jársz magad, a levegőtenger
homályos, erdős fenekén,
rigó rikkant, pintyőke füttyent,
harkály kopácsol, gerle nyög,
szendereg elméd, de felébred
minden szendergő ösztönöd,
ág reccsen-roppan, arra nézel,
megállsz, figyelsz, önkéntelen,
félsz egy kicsit, pedig tudod hogy
nem környékez veszedelem,
a zaj iránt, a fák közül,
két szemet látsz merőn reád
szegezve, két sötét szemet
s egy orr sötét foltját alább,
egy okos, vad, állati arcot,
magát az egész állatot,
a vörhenyes szőrzetü testet,
csak féligmeddig láthatod,
tudod hogy őzbak, óvatos,
félénk őrszem, nem fenevad
s akarod, hogy minél tovább
tartson a kedves, szép kaland,
állsz mozdulatlan, mint a fák,
mint egy erdőbetett szobor,
míg szíved az ártatlan állat
szívével egy dobon dobol,
nem is sejted hogy megmozdultál,
az már szökik, vágtat tovább,
körme alatt egyre halkabban
recseg a korhadt száraz ág...
Erdélyi József: Nyári emlék
Kútágasra futott fel és buján
zöldelt a trombitavirág,
lehelt a nyár, lengett az ág s peregtek
a tűzpiros kistrombiták,
torkukban arany porral, - olyakat
fúhatnak fenn az angyalok
s olyanok hullnak szívemre, ha gyermek-
koromra gondolok.
A földre, a kávára, le a kútba,
hová a nap nem süt soha,
mégis egy kékebb ég ragyog ha nyugton
áll a kút géme-ostora, -
a nagy, mohos öntözőkádba is,
melynek vizét a napmeleg
meglanyhította, hullt s örült neki
négy fürdő kis gyerek.
Belefúttak, nem szólt. Beleharaptak,
a csalfa mézillat miatt,
keserü volt, kiköpték, de a szájuk
egy kicsit keserü maradt,
keserü mint a réztrombita hangja,
mikor takarodóra zeng,
hazagondol a katona s pilláján
titkonsirt könny rezeg...
Lubickoltak tovább, kacagtak
és kacagott rájuk a nap,
majd versenyeztek: ki marad tovább lenn,
a víz alatt - a víz alatt.
Igy játsztak a nemléttel, a halállal,
hogy a lélekzős életet
annál jobban szeressék, tágranyitva
szájukat-szemüket...
Oly jó megállni, visszanézni rájuk,
mig az idő tovább rohan,
lebukni, mintegy víz alá, a multba
s ott élni vígan, boldogan,
mint egy kútbeli, szebb világban...
Üdíts, te hűvös, tiszta ár,
csodaforrás, letünt kor, ébren álom
és életben halál!...
Oly jó megállni, emlékezni rájuk,
látni közöttük magamat!
Ó, ha tudnám, hogy olyan lessz az is,
majd a sötét sirhant alatt, -
ha is haboznék, mint mikor először
víz alá buktam, szememet
s orromat zárva, nem tartana vissza
senkisem engemet...
Majd megtudom, ha meg, valaha. Mostan
csak azt tudom hogy jó igen:
nem tudni semmit, csak azt ami rég volt,
az élet anyaméhiben:
a gyermekkorban, - hogy ragyog a nap,
locsog a víz és hull reánk,
torkában aranysárga porral, némán,
a trombitavirág.
Erdélyi József: Levelek és gyökerek
Megszabadult gyümölcsterhétől
a körtefa, megszabadult,
s a bágyadt őszi napsugárban
a sok levél lángdalra gyujt,
piros lángdalra, örömében,
hogy elveszté bilincseit,
nem védi, nem szolgálja többé
a fa mohó gyümölcseit.
Magát virágnak képzeli bohón,
a sok hajnalpiros levél
s azt hiszi, hogy így lesz örökké,
pedig mást gondol a gyökér,
pedig lerázza, nem táplálja őket
tovább a tő, a körtefa,
kopár lessz inkább, míg be nem lepi
szűzfehér hó és zúzmara.
Móricz Zsigmond: Disznótor
Édes apám már a bárddal csapkodta a fát. Szántalpat készített. Nappal megfaragta a fejszével nagyjából s este lámpavilág mellett a szobában végezte el a síma munkát.
Nekünk ez nagyon tetszett és nagyon csodálkoztunk, hogy édes anyánk nem örül neki. A forgács símán pattant s azzal mi a kemence előtt nagyszerűen tudtunk játszani. Attól sem féltünk, hogy a szemünket kiveri, mert az a forgács, amit a bárd lecsap, már vékony és buborékos. Az ha meg is csap, nem fáj.
Mikor aztán a hosszú gerenda már szép síma volt, édes apám ráült, mint valami lóra, a két lába közé vette és vésővel lyukakat ásott a hátába. Mi is ott ültünk sorra hárman-négyen, s lovagoltunk s csettintgettünk. A szoba jó meleg volt, a forgácsot mindjárt el lehetett tüzelni s a tűzhelyen egy fazékban kukorica főtt. Szép szemes kukorica, tiszta vízben. Mikor az megfőtt, édes anyánk fakanállal szedett cseréptányérba s alig vártuk, hogy egy kicsit kihüljön, szedtük a kis tenyerünkbe s szemelgettük.
Boldog kis család volt, nyüzsgés, zsivajgás, csak ha valamelyik gyerek sírósan felvisított, akkor kiáltott ránk édes apám, hogy:
- Hallgassatok!
Kint hóvihar volt, ki se lehetett menni. Kutyánk nem volt, mert anyám azt mondta, a gyerekeinek se tud enni adni, nem a kutyának.
Egyszer csak nagy lábdobogás volt az eresz alatt. Nagy csizmákat vertek a száraz földhöz, vendégek jöttek.
- Ki az ördög már megint? - kérdezte édes anyám rossz kedvvel. De édes apám felnevetett.
- No, te szívesen látod a vendéget. Hátha egy malacot hoznak.
Ezen mi nagyon jót kacagtunk, gyerekek, mert ennél furcsábbat nem mondhatott volna édes apám. Nekünk ugyanis nem volt malacunk, se disznónk. Üres volt a disznóól és nagyon sajnáltuk, hogy az idén nem lesz disznóölés, pedig nagyon szerettünk a perzselésnél jelen lenni. Kis tüzeket csináltunk külön s harcoltunk egymással, hogy kinek van jobban égő tüze.
A vendégek már a pitvarban dobogtak s már megismertük Pista bácsinak a morgását, korgását.
- No, nyissatok má ajtót, - kiáltott odaki s úgy vaktába megverte ököllel az ajtót. Biztosan nem lelte a kilincset.
Édes anyám kinyitotta az ajtót s két rettenetes nagy ember jött be, Pista bácsi, meg Dobos. Ez nem volt rokon, hát nem híjtuk bácsinak. Nagy fürtös guba volt rajtuk. Fekete nagy gubák s így behavazva olyanok voltak, mint a hóember.
Beljebb jöttek s leültek, egyik az ágy előtt, másik a kemence előtt. Rögtön előkeresték a pipát, megtömték, rágyujtottak s nézték az édes apám munkáját.
- Idebe kell ezt csinálni, te Gergely? - mondta Pista bácsi s köszörülte a torkát és nagyot köpött a forgácsba. - Engem a feleségem kiverne. Neked jobb feleséged van.
Édes anyám nem igen nevetett, inkább savanyúan mondta:
- Pedig ott jobban elférnének evvel a nagy gerendával.
Pista bácsi édes anyámnak unokatestvére volt, a faluban a legnagyobb gazdák közé tartozott s szótalan ember volt, csak ha egy kicsit ivott, akkor szeretett beszélgetni. Most beszédes kedvében volt.
Nagyon kedves este volt. Mulatságos volt, ahogy a nagy emberek gubájáról leolvadt a hó és csöppekben csorgott körülöttük a víz, mint mikor olvad az ereszről.
Mi tovább játszottunk, mert még korán volt lefeküdni, ők meg beszélgettek. Édes apám nem igen zavartatta magát, szorgalmasan dolgozott s a forgács csak úgy pattogott a lyukakból, amit vésett.
Mikor ez a talp készen volt, még vésővel virágot is csinált az orrára, olyant, amilyen a kapubálványokon van, akkor kivitte s behozta a másikat, azt is lebárdolta, legyalulta s elkezdte kivésni a lyukakat.
Már nem tudom, mit beszéltek, mit nem, de egy nagyon érdekes dolog történt. Az emberek csúfolták az apámat, hogy hogy farag. Erre azt mondta nekik édes apám:
- Ne ugassatok... Aki megcsinálja utánam, amit én, annak ingyen adom a szánat.
Fogadást kötöttek, ki tud százszor vágni a szekercével egy nyomba.
Mi gyerekek roppant kíváncsiak voltunk és boldogak, hogy ilyen nagyszerű dolognak lehetünk a tanui.
- Csakhogy aki erre vállakozik és elveszíti, az egy disznót ad.
A disznót sokalták, jó hosszú alkudozás után megegyeztek egy süldőben. De annak szép süldőnek kell lenni, legalább negyven kilósnak.
Dobos nem vállalkozott rá, mert azt mondta, hogy ő nem kókler, hanem Pista bácsi ezermester volt és ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő kétszázszor is belevág egy nyomba.
Nekivetkezett ingujjra, csak a lajbi maradt rajta s már annak is nekigyürkőzött, mikor édes apám hozzáfogott a virtushoz.
Apám úgy ahogy ült, fogta a kis szekercéjét, megsímogatta annak az élét, ráfujt, az ingén végigtörülte s belevágott a fába. Akkor elkezdte nyugodtan, tempósan csapkodni a baltát s mi olvastuk halkan:
- Egy, kettő három... tizenöt, tizenhat... huszonhárom, huszonnégy... - s így százig.
Édes apám ki volt pirulva s mikor a századikat is belevágta, de úgy, hogy a vágás alig volt nagyobb, mint mikor kezdte, akkor felugrott s eldobta a baltát. A balta majdnem leütötte a varrógép lábát. Édes anyám nagyon meg is rémült s lehajlott, a lámpát is letette a földre, úgy nézte, hogy nem törött-e el valami. Nem volt semmi baj.
Most Pista bácsi ült a helyére. De úgy keresztbe ülve nem tudott sehogyse elhelyezkedni, hát féloldalt ült a gerendára. Ezt se találta jónak, hanem egy kisszékre ült s úgy szembe a gerendával.
Elkezdett csapkodni, nem is tudtunk olyan gyorsan számolni.
- Egy, két, há, négy, öt, hat, hét...
Akkor Pista bácsi megállott s várt...
Megtörülte magát az ingeujjával s nevetett.
- Megájjatok csak, apátok ingyen adja a szánat.
Mi bíztunk benne, hogy nem fog sikerülni neki. Lélekzetvisszafojtva vártunk.
Pista bácsi felemelte a baltát s beleillesztette a vágásba, aztán újra kezdte még gyorsabban:
- Nyóc, kilenc, tíz, egy, két, hár, négy...
Újra megállott.
- Hó, ez nem gilt, - kiáltotta édes apám. - Ez nem egy nyomba van. Nem szabad megállani. Gazember kend.
- Hijnye a zistenit, - azt mondja Pista bácsi s újra kezdte:
- Öt, hat, hét, nyóc, kilenc, húsz, egy, két, hár, négy, öt, hat...
Így ment harmincötig s akkor valahogy kiszaladt a balta a kezéből s mellé vágott.
- E semmi, - mondta, - harmincöt má megvót. Én nem vagyok ács, se pallér.
- Jó van, - azt mondja édes apám, - három hibát adok kendnek. Kezdd újra.
- Újra? Dehogy is kezdem, eszembe sincs. Folytatom. Örülök, hogy eddig megvan. Mennyi is? Harmincöt...
Nekidurálta magát, de mi gyerekek már nagyon boldogok voltunk.
- Menjetek hátrább, - kiáltott ránk édes apám... s mi kotródtunk nem igen messze, mert a szoba nagyon kicsiny volt. Szinte az ágy alá bujtunk.
- Öt, hat, hét, nyóc, kilenc, tíz...
- Negyven...
- Egy, kett, hár, négy, öt, hat, hét...
Így elment ötvenháromig, akkor megint mellé vágott.
Úgy megrémült, hogy a baltát ott felejtette, ahová vágta s csak nézte kimeredt szemmel.
- Nem baj, - vígasztalta apám nagylelkűen, - paraszttól ez is kurázsi... Vágd csak, vágd... Még egyet szabad tévedni.
Pista bácsi beleiszonykodott s a baltát felemelve újra elkezdett csapkodni s püff, a negyedik vágásnál megint félrement...
Erre aztán igazán nagy visítás és zsibongás lett.
Pista bácsi körülfogta fekete mord fejét s én úgy megijedtem, mikor a szeme az enyémbe ért, azt hittem, most fogja a baltát s kettéhasít vele...
Csakugyan fogta a baltát s elkezdte vágni a gerendát, ahogy bírta. Csak úgy hasgatta, vágta, rontotta.
- Nono, nono, - kiáltott kacagva édes apám, - az istenit a fejszédnek, elrontod a szánat.
Megkapta a baltanyelet a sógora kezében s elkezdtek körülötte dulakodni. A paraszt kétszer akkora volt, mint az apám s nem adta. De apám úgy rángatta, hogy a nagy ember egyszer csak végigesett a gerendák közt s a feje véres lett.
- Megöllek, - hörögte, - most mindnyájatokat megöllek.
Körülnézett valami szerszám után, de a keze csak úgy tétovázott. Mi elkezdtünk sivítani, rémülten és torkunkszakadtából s nem láttunk mást, csak azt, hogy apám és a paraszt ölre kapják egymást és csapkodják egyik a másikat a szobában az ágyakhoz. Mindakét ágy leszakadt, a dunnák kihasadtak, édes anyám a kezét tördelte s legnagyobb csudálkozásunkra a végén a két verekedő nevetve állott szét.
- Az istenit, mibül van ez a csepp ember, - törülgette magáról Pista bácsi az izzadtságot. - Nem gondoltam vóna.
Evvel leült a helyére, vállára húzta a gubát s kereste a pipáját.
Mikor láttuk, hogy nincs semmi baj, akkor mi gyerekecskék újra előbujtunk az ágy alól s most már aztán kacagtunk és táncoltunk.
- Bizony komám, - mondta Dobos nagy flegmával, - a süldőt meg kell adni.
- Fogja ki magának, ha nem fél a feleségemtől - mondta Pista bácsi.
- Elmehetek érte? - kérdezte édes apám.
- Akár most.
- Akkor jó. Akkor gyerünk.
- Ugyan nem bolondultatok meg, ebben a hóviharban, - szólt édes anyám, aki az ágyakat próbálta rendbehozni.
De bizony felöltöztek és elmentek.
Mi nagyon boldogok voltunk. Ilyen szép harcot még nem láttunk életünkben s újra meg újra elismételtük, mit csináltak.
Édes apám azonban nem jött vissza s édes anyám az ágyat nem tudta megcsinálni, sírva ágyazott nekünk az ágy helyén a földre.
Sok lárma és hajcihő után végre elaludtunk, de édes anyám fennmaradt egész éjjel s várta édes apámat.
Én felébredtem valamikor éjfél után s ijedten láttam, hogy édes anyám még mindig fenn van. Mindjárt sírni kezdtem, mert megijedtem, hogy talán édes apámnak valami baja lett, de anyám odajött hozzám s édes, csöndes hangján duruzsolva bíztatgatott, hogy nincs semmi baj, biztosan a gazdák elcsalták édes apámat a kocsmába, ahogy szokták, s ott isznak. - Áldomást isznak, - mondta.
Szépen el is aludtam, csak akkor ébredtem fel, mikor kint malacvisítást hallottam.
- Hallod, hallod! anyjuk! - verte az ablakot édes apám, - hozd ki a tálat, kést, mindjárt leöljük a disznót.
Erre aztán mind felébredtünk s ugráltunk fel az ágyból, egymást cibálva és ébresztgetve. Öltöztünk és mentünk ki.
Édes anyám előtt még mindig égett a lámpa. Egész éjszakán keresztül varrt, mert sok munkája volt. A parasztlányoknak varrt ruhát.
Gyönyörű szép világos reggel volt. A hó síma volt és nagy utakat szántott a tetején az éjszakai vihar, ami úgy maradt, mintha selyemvégeket húztak volna ki fehéredni.
Ez volt a legszebb disznóölés, amit életemben értem. Mikor mi kimentünk, már égett a tűz a disznó felett. Olyan nagy lánggal égett, hogy nem birtunk eleget kacagni, amikor a pernyét elkaparta róla édes apám egy égett végű faággal. Olyan kicsi fekete malac volt a tűz alatt.
De azért disznóölés volt. Csak mikor a hurkát főzte édes anyám, az olyan vékony volt, mint a csigatészta s olyan gyenge volt, hogy a fazékban minduntalan kifakadt s kiömlött belőle a kása.
Zelk Zoltán: Az állatok iskolája
Nagy napra virradt a téli erdő: megkezdődött a tanítás az állatok iskolájában. Sorra jöttek a medve-, fakas-, nyúlfiak, fakéregből készült könyveket szorongatva a hónuk alatt, és szépen sorba ültek a fatuskó padokon.
Mindnyájan vidámak voltak, örültek, hogy végre az állatoknak is van iskolájuk, de a legboldogabb a róka volt, hiszen ő találta ki az egészet, ő lett a tanító, s így övé lesz a sok tandíj is. Csak a varjú okvetetlenkedett, fáról fára szállott, s odakiáltotta minden iskolába igyekvő állatnak:
Kár, kár, kár,
nagy baj vár!
De hát rá se hederítettek a vészjósló varjúra, hiszen az mindig így kiabál. Ha feljön a nap az égre, ha esik az eső, ha szél fúj, mindig azt mondja: kár - nem jó neki semmi.
Így hát már kora reggel megkezdődött a tanítás.
- Ide figyeljetek! - mondta a róka. - Írni tanulunk!
S már kezdte is mondani hangosan:
- Úr, ír...
- De a nyúl az nem úr! - szólt közbe egy kisfarkas. - Csak a farkasok írjanak...
Ezen aztán elveszekedtek egy félóra hosszat, míg végül is rend lett valahogyan, és újból megszólalhatott a róka:
- Most K betűt írunk: "Kutya ugat..."
No hiszen! Fölugrottak erre a nyulak, őzek, hogy elbújhassanak, mert ha a kutya ugat, akkor jön a vadász is...Alig lehetett megértetni velük, hogy ez iskola, ahol nem kell félni se kutyától, se vadásztól, így is tíz óra volt már, mire újból magyarázni kezdhetett a róka:
- Most számolni tanulunk: három nyúl elmegy sétálni, az erdő közepén találkoznak három farkassal, hány állat van együtt akkor?
- Öt! Kettő! Kilenc! - kiabálták egyszerre, s mikor elhallgattak, a róka szépen megmagyarázta, hogy hat állat van együtt, mert három meg három az hat.
- Tudjátok most már?
- Igen, tudjuk! - kiabálták a kis állatnebulók.
- Hát akkor mondja el a nyúl! - szólt a róka.
A nyuszi szépen felállt, és elmondotta, hogy sétálni megy három nyuszi, találkozik három farkassal, akkor hat állat van együtt.
Az őzike is felelt, ő is így mondotta el, azután került sor a farkasra.
- Ha három nyúl és három farkas találkozik, akkor három állat van együtt, mert a három farkas megeszi a három nyulat...
- Buta vagy! - kiáltott rá mérgesen a róka. - Te vagy a legbutább az egész osztályban!
Mikor aztán a többi állat hangosan nevetni kezdett a farkason, az fölugrott a padból, s egyenesen hazaszaladt az apjához, az öreg Ordashoz. Elpanaszolta, hogy a róka azt mondta, ő a legbutább az egész osztályban.
- Hű, a sárga falevelét meg a hóval lepett száraz ágát! - kiáltotta az öreg farkas. - Hogy az én fiam butább, mint a nyúlkölykök meg az őzikék? Majd adok én annak az iskolás rókának!
De minek is meséljek tovább? Mikor a róka meghallotta, hogy rohan az öreg farkas az iskolába, úgy elszaladt, hogy csak a farka látszott a nagy sietéstől. A kis állatok is hazamentek, s azóta nincs iskolájuk. Csúfolja is őket a varjú, egyre azt kiabálja feléjük:
Kár, kár, kár,
mind szamár!
Szláv monda: A vakondokról
Élt a Földön két testvér: amikor a szüleik meghaltak, az idősebb magának követelte az örökséget, kis földjén kívül mindenéből kiforgatta öccsét, s hamarosan dúsgazdag lett, miközben a fiatalabb egyik napról a másikra élt.
Szomszédok voltak, mindent tudtak egymásról.
Egyik tavaszon látja a gazdag fivér, hogy öccse földjén jó termést ígér a búza, az övén viszont alig van a kalászokban szem. De látta a fiatalabb is, örömében nem állhatta meg szó nélkül:
- Nézd bátyus, milyen szép a búzám! - mondta a fivérnek boldogan.
A gazdag testvér, akit majd szétvetett a düh, meglepetést színlelt.
- Nem értem, miről beszélsz? - meredt az öccsére.
- A búzámról! Hát nem szép?
- Még hogy a tiéd? - hahotázott a gazdag fivér. - Szerintem az enyém!
- A tiéd, sajnos, eléggé satnyácska.
- Észnél vagy, kölyök? - fakadt ki a báty. - Vagy elfelejtetted volna, melyik földdarab melyikünké?
Vitatkoztak még valameddig, a végén az idősebb fivér azt javasolta, kérdezzék meg a szomszédokat, melyik földdarab kié.
Arra számított, a szomszédok tartanak tőle, nem mernek ellene tanúskodni.
Nem is tanúskodtak, csupa kitérő választ adtak:
- Ti tudjátok!
- Az ördög ismeri ki magát a határban, az egyik földdarab olyan, mint a másik.
- Talán bizony kérdezzétek meg a földtől, kié - tanácsolta utoljára egy öregember.
A gazdag fivér hajlott a tanácsra, csak azt kérte, mivel későre jár, halasszák másnapra a próbát. Éjszaka aztán vermet ásott öccse földjén, elbújtatta benne tulajdon édesfiát, s befödte a vermet.
- Ha holnap megkérdezik, kié ez a föld, feleld azt: a gazdagé! - kötötte a gyerek lelkére, s hazament.
Másnap ismét összegyűltek a szomszédok, s az öregember, aki a próbát tanácsolta, jó hangosan megkérdezte a földtől:
- Kinek a földje vagy?
- A gazdagé! - hangzott a válasz a hantok alól.
A szegény fivér beleőszült földje elvesztésébe, a gazdag annál boldogabban újságolta otthon a feleségének:
- Az enyém a föld!
- És a fiunk? - kérdezte az asszony.
- Látod, róla egészen megfeledkeztem! - kapott a fejéhez a gazdag fivér.
Rohant vissza a határba, kibontotta a gödröt, de bizony a fiát hiába kereste: a gyereket Isten büntetésül vakondokká változtatta, aki azóta is a föld alatt él, tudva, többé nem jöhet fel a napfényre, mert menten elpusztul.
/Ford.: Zékány Éva/
Szabó Jenő: Nem tudok elmenni...
Elmentem volna én is innen,
Ahol a szívem annyit vesztett,
Hol temetés volt, úgy fáj minden,
Mi a halottra emlékeztet!
De a Nagy Sándor-bérc havát,
Szent Anna égnéző tavát,
Kakukkos erdők méla csendjét,
Hol holt századok árnya leng még:
A völgyet, hol csillog a Kászon,
Mint könnyhullás nagy, régi gyászon,
Nem bírtam idehagyni!...
Elmentem volna én is innen,
Ahol a szívem annyit vesztett,
De úgy marasztott, úgy kért minden,
A vén fenyők is sírni kezdtek,
S a bujdosó szelek jaját,
A rengetegnek sóhaját,
Hol pihenő vad talpra szökve
Neszel a búgó háncstülökre:
E kedves, ismerős világot,
Ahol dal ébreszt gyöngyvirágot,
Virágnyomon szellők topognak
S piros búbos harkály kopogtat,
Nem bírtam idehagyni!...
Elmentem volna én is innen,
Ahol a szívem annyit vesztett!
Örök bánat sír könnyeimben
S nehéznek érzem a keresztet.
De azt a sírt, a szent rögöt,
Mely hajnalt vár az éj mögött,
A szálló dalt a templomokból,
Porló követ a szent romokból,
A gyászt, mely örök hitet ápol,
Osztályomat a Golgotából
Nem bírtam idehagyni!
Deák Albert: Én édes kis hazám...
Én édes kis hazám, lombtól koszorúzott,
Oh édes kis hazám, rögös, hegyes, völgyes,
Eddig is oly szép volt, eddig is oly jó volt,
Most kimondhatatlan drága anyaföld ez.
Oh én édes földem, patakodnak partján
Eddig is álmodám elmúló életről,
Suttogó fenyőknek fekete árnyékán
El-eltűnődtem te nagy dicsőségedről.
Mindegyik hegyorom valamit elmonda,
Valami szép regét tündér leányokról,
Pásztor tilinkója, völgyeknek visszhangja
Nekem csak dalt zengtek szebb aranykorokról.
Déván Kelemennek kalapácsa koppan,
Barcsai bánata búgatja az erdőt,
Kádár Kata könnye fürdik a homokban,
Zetelaki Lászlót siratják a felhők.
És minden vadrózsa hűlt szívekből hajtott,
És hervadt szerelmek temették a kertet,
És mindenik nóta sóhajtott sóhaj volt,
Mit haldokló hattyúk ajkai leheltek.
És minden arany-ér hegyeknek kebelén
Szép szőke asszonyok halvány hajszála,
És az alkonyi fény az ormok tetején
Forró szenvedélyek már kihűlt sugára.
És minden kis rögöd kedves volt énnekem,
És minden fűszálod nekem virágozék,
Minden madárdalod volt zsoltárénekem,
Bércoszlopid között templombolt az ég...
Büszke fiad valék s ha jártam bérctetőd
S tekintetem pihent dús völgyeid felett,
Gyönyörrel a szívem csordulatig betölt...
Oh akkor is nagyon, nagyon szerettelek.
De most, hogy vérzőn, szenvedve láttalak,
- Sírtak a virágok, jajgattak az ágak,
S keserű dühökben égtek a bércfalak...
Mostan porodat is csókolván, imádlak.
Szemlér Ferenc: Búvópatak
Anyám szava, ölelő, lágy, meleg szó,
mennyit hallgattalak!...
Hová tűntél, mint visszafojtott jajszó,
mint gyors búvópatak?
Csak messziről, sötét üregek mélyén
hallom komor zenéd,
amint zuhogsz az évek meredélyén.
Felszínre érsz-e még?
Vized mind mélyebb, már-már észrevétlen
meredekben hömpölyög,
tán lassul is a haldokló sötétben,
elfojtja sűrű rög.
Úgy hallgatom fülem a földre tartva,
mint akármi jelt
kíván és lassan búra fordul ajka,
ha senki sem felelt.
Ki is felelne? Néha félve nézek
körül, a népözönt
vigyázom s benne elhaló zenédet,
ha van, ki rám köszönt:
Vajon ki torkán buggyansz újra napra,
mint szertelövellő
forrás, mi forró, csillámló szavakra
robbanva tör elő!
Egy szó legyen, egy dallam töredéke,
káromlás, vad szitok,
de jel, hogy él a mélység üregébe
rejtőzött áramod!...
Hallom-e még?... s te hallod-e, kis ember,
lánykám, ki a sötét
sarokból nézed forró figyelemmel
apád borús szemét.
S egy szóra vársz, mi megtöri a csendet,
úgy vársz, akárcsak én,
némán s ijedten, mert az éj közelget
a felhők peremén.
Lámpát gyújtok hát s látom, a leányka
megörvendett neki,
a fény felé néz, azt motyogja "...ámpa!"
s magyarul mondja ki.
Erdélyi József: Hazafelé
Elmult a nyári zivatar,
ment lefelé s nőtt, nőtt a nap,
ragyogtatta kaszáraért
aranyszőke haját a zab,
millió kék virágszemével
ábrándozott a lenvetés,
csupa könnycsepp volt a világ,
csupa megszépült szenvedés.
Kettős, nagy szivárvány mosolygott
a bús felhőkön, teljes ív,
dicső sugarait a nap
lövelte mint egy hősi szív...
Vén igásló lépdelt alattam
az út sarában szaporán,
örült, hogy elállt az eső
s hazafelé mehet korán,
hazafelé, jászol elé,
ahol szénát-zabot ehet
s örültem én, hogy lovon ülök
a tetétlen lapály felett.
Lábam közét kegyetlenül
törték a girhes csigolyák,
s úgy ültem, mintha messze földön
nekem nyílna minden virág.
Mint egy istenostora, ország,
világhódító nagy vezér,
ki sáros-véres hadak élén,
döntő csatákból visszatér
s aranyhajú és kékszemű
szép lánysereg fogadja őt
és nevéről neveznek minden
újszülött férfi-csecsemőt, -
úgy lépdel harci paripáján,
tarka diadalív alatt,
szembe vele még a nap is
csupa jobbágyi hódolat.
Álmodozó szegény diák,
akit parasztok és urak
kinevetnek s aki titokban
vakmerő verseket farag, -
enyém volt a csúfság, enyém volt
mégis a szépség, az enyém,
nem fojthatta belém az igét
semmi gyalázat, semmi kény.
Másé volt minden, mult, jelen,
de az enyém volt a jövő,
enyém, enyém az út, az élet,
a mindent kiforgó idő.
Táltoscsikó volt az a szürke,
nehéz igásló, szárnya kelt,
s a bitorolt fekete föld
mesebeli, tündéri kert, -
aranyhajú és kékszemű
királylány volt az üde táj
s én voltam a senkifiából,
kanászból lett tündérkirály...
Néztem a lemenő napot,
hittem, hogy felkél az a nap
s felkél a sötét föld alól is
a nép, e babylóni rab.
Csuka Zoltán: A levélhullás ereje
Ősz, november, a reggelt dér ütötte,
s ahogy ballagsz a záporozó fasorban,
úgy érzed, nem a levelek hullanak, hanem a föld emelkedik,
kelet felől a fény fakasztotta fel az eget,
s most hujjázik elő iskolából szabadult, friss gyereksereg.
És hallod, ahogy ezernyi dérütött levél
finom pengessél szakad le az ágról,
csillogó énekkel hull lefelé, s dalolva elterül.
Nem vízió ez, őszi szimfónia felhőzik tízezer levélben a fák alatt
Beethovent érzed, s látod a tovadübörgő élet
irtózatos nagyságú küllőit szemed előtt tovarohanni,
s most érzed igazán döbbentő erejét
őszi levélhullásnak,
s látod;
millió napba és légbe tapogató finom ujj
hogy omlik vissza, honnan életet kapott, a földre,
s ezüst, finom dalát énekelve
hogy terül el jövőben csírázó életek tentető párnájának
magasság és mélység,
élet és halál között
átváltozottan is szüntelen munkáló
erőnek maradni.
Legtöbbször megnézett
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (649)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (588)
- Simon István: Mirza (477)
- Romhányi József: Nyúliskola (410)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (373)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (340)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (304)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (295)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (262)
- Móra Ferenc: A didergő király (259)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (251)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (245)
- La Fontaine: A holló és a róka (224)
- Weöres Sándor: Galagonya (215)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (209)
- Móra Ferenc: Úri kalap (199)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (199)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (197)
- Szabó Lőrinc: Kis Klára csodálkozik (196)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (196)