Zempléni Árpád: A vadgesztenye
Kivirult ujra a nagy gesztenyés,
Sok fürt-virága egy-egy női kéz.
Váratlanúl jött, mint a gondolat,
E sok virág kinyílt egy éj alatt.
Szemünk minden tavaszit észre vett,
Ibolyát, gyöngyvirágot, szekfüvet.
Mig őket lestük, itt, magára hagyva,
Komoly pompában kivirúlt e nagy fa.
Apró virágok tarka versenye
Nem bántja, csak virul a gesztenye.
Nem kérdi, nézi: más hogyan virít?
E néma, nagy szerénység rám pirít.
Virúlj s ne kérdezd, észre vesznek-é?
Dalolj s ne kérdezd, nagygyá tesznek-é?
Erdélyi József: Erős János
Erős János húszesztendős koráig
a tűzhely hamujában üldögélt,
játszadozott, ki sem nézett a házból,
nézegette inkább a köldökét,
őrölte a hamut a lába közt,
nagyot evett, még nagyobbakat aludt,
s ha felébredt sem művelt hasznosabbat:
két lába közt őrölte a hamut.
Bolondnak hitte már az egész környék.
Kár pedig érte: milyen nagy, erős!
Föld neheze, örök gyermek, kivel
a szegény szüle holtig viselős...
Korholta is az anyja Erős Jánost.
- Más ilyenkor már megházasodik,
eltartja öreg apját, özvegy anyját,
erdőn-mezőn lót-fut, iparkodik...
Megsokallta János a korholást,
kitekintett végre az ablakon...
Épülő házat látott átellenben,
embereket izzadni a napon. -
Felrakták a szép magas falat,
de nem tudták az új épületet
betetőzni...Kiment János a házból,
félrelökdöste az embereket.
- Hát ez is munka? - szólt s a szarúfákat
felhajigálta pálcikák gyanánt.
Szörnyülködtek a mesteremberek:
- Ez aztán a legény, az angyalát!...
- Hogy hínak öcskös? - kérdezte a bíró.
- Engem Jánosnak... - Látom: te sem félsz,
hogy megszakadsz. Lennél-e szolga nálam?
János felelt: mi lesz a fizetés?...
Vakargatta fejét a hamis bíró,
mert ő fizetni sohasem szokott.
Hogy használhatná ingyen Erős Jánost,
egy kicsidég azon gondolkozott.
Hogy foghatná be, mint valami barmot,
hogy megszakadjon? Hiszen az ilyen
erős ember az ő kis falujában,
az ő fejére nagy veszedelem...
- Van elég szolgám. Van aki fizetne,
csak felfogadjam, de tudod-e mit? -
Az fizet, aki előbb megharagszik:
a hátából bocskorszíjjat hasít
rögtön a másik...János felcsapott.
Hajnalban már felrugdosta a bíró:
csülökre hékás, ne lopd a napot!
Vedd számba és hajtsd ki a juhokat
az írtásba, ott a fatönköket
szedd ki a földből, úgy sincs semmi dolgod,
gyermekjáték az úgyis teneked,
Erős Jánosnak, ki a szarúfákat
csak úgy hajigálta...Parancsolgatott
a hamis bíró, de a tarisznyába
kenyeret és szalonnát nem adott.
Kihajtotta János a juhokat,
de nem vetett egy tönkre sem kezet,
hanem a bíró két legszebb juhát
levágta, mert igen megéhezett.
Megsütötte, megette és behajtott,
mikor a nap lement...A kapuban
állt már a bíró s ártatlan orcával
kérdezte, hogy: vágtál-e ki, fiam?
- Vágtam biz én, már hogyne vágtam volna,
bíró uram: a két legszebbiket, -
felelt János. Kihajtott másnap reggel
és behajtott, mikor a nap lement.
Harmadszor is kihajtott és behajtott
Erős János. Künn állt a kapuban
a hamis bíró és kezét dörzsölve,
kérdezte, hogy: vágtál-e ki, fiam?
- Vágtam biz én, már hogyne vágtam volna,
bíró uram: a két legszebbiket, -
felelt János, s a két legszebb juhot
értette, mit megsütött s megevett.
Gyanús volt a három egyhangú válasz
a bírónak. Megolvasta a nyájt:
hát hiányzik a hat legszebb juha...
Majd kitépte mérgében a haját.
- Tán nem haragszik? - kérdezte János.
- Dehogy haragszok! - a bíró felelt,
s adatott a veszedelmes juhásznak
attólfogva bőséges eledelt.
Ki is tisztázta még aznap a földet
Erőd János, - jöhetett az eke, -
fel is vágta a rengeteg fatönköt,
játszvást az erő bohó gyereke...
Törte a fejét a hamis bíró: Jánost,
a bolondot miképp veszejtse el.
- Eredj, fiam, a rengetegbe: ottan,
valahol egy disznónyájam legel, -
vigy a kondásnak tisztát s a disznókat,
meghíztak már, tereljétek haza!...
Tudta János, hogy hazudik a bíró,
de gondolta: hadd legyen igaza!...
Nem talált ő szelíd nyájat az erdőn,
sem pásztorembert, hanem vadakat, -
vaddisznónyájat került egy nagy medve...
- Hé, Miklós bá, szép fehér vásznakat,
hoztam kendnek tiszta inget, gatyát,
vegye fel kend, oszt hazamehetünk!...
- Mam-ma, mam-ma, - morgott a mérges medve.
- Nem ma, hanem rögtön s aló gyerünk!...
Rögtön a mérges medvét Erős János
fülönfogta, tiszta inget-gatyát
húzott reá, majd kitépett tövestől
egy szép magas fiatal cserfát,
oldalbaverte a vaddisznónyájat,
s nem állt meg, csak a bíró udvarán...
Elhűlt a bíró. - Azt hitte, hogy Jánost
széttépik a fenevadak s no lám!...
- Ha behajtottad, nosza öld le őket!...
S ölte János a vadsertéseket.
- Perzseld meg őket! Menj át a szomszédba,
kérj egy hát szalmát, de hozz eleget!...
Hozott is János: elhozta egy háttal
az egész kazlat s elnyomta a csűrt...
Káromkodott a bíró. - Tán haragszik?
kérdezte János és a gazda tűrt.
- Tagold fel mindet, vedd ki a sonkáját,
sózzad és rakjad az ó-kútba le!...
Tagolta János, vette a sonkákat,
sózta, és rakta szépen lefele.
Egyszer csak sonka helyett kősziklákat
kezdtek rá szórni...János odaszólt:
ne tréfáljanak velem odafent, hé,
ne szórjátok a szemembe a port!...
Akkor a bíró ráhengerítette
a kút szájára a malomkövet.
Azt hitte, hogy Jánosnak vége van:
az ó-kútból soha fel nem jöhet.
Elégülten dörzsölte a kezét,
majd hátratette s járt az udvaron. -
Nem viszket már a háti bőre többé,
kitől féljen, nincs az a hatalom!...
Kiabált János: hé, világosságot! -
Röhögtek fenn az aljas cinkosok.
Unta János a várást a sötétben,
gondolta, hogy sok mégis, ami sok:
feljött a kútból, fején a malomkő,
s azt mint valami szalmakalapot,
csak megemelte a bíró előtt.
- Bíró uram, adj Isten jó napot!
Kendnek se volt még ilyen szép kalapja!
S rácsapta a bíróra a követ...
A bíró rögtön lepénnyé lapult,
Erős János pedig világra ment.
Elment szolgálni országot-királyt,
nem kis falut, hamis bírót tovább...
Hamarosan kitört a háború,
s Erős János követte zászlaját.
Tábort ütött, nyájas tüzet rakott,
kását főzött. Az egész háborút
semmibe vette. - Csak őt hagyják békén:
őfelőle alá is, fel is út,
jöhet-mehet az országban akárki,
csak őt ne bántsa, s az ő fazekát...
Ám ahogy így főzögetett magának,
az ellenség elkezdte a csatát.
Az első ágyúgolyó az ő kedves
kásásfazekát vitte el...Nosza,
felugrott János, kitépett egy szálfát,
s utánam fiúk! Éljen a haza! -
Nekirontott az ellen táborának
s egy épkézláb hírmondót sem hagyott...
Egy tört fazékért János, az erős,
koronát és királyságot kapott.
Egyetlen lányát az öreg király
hozzáadta és éltek boldogan. -
Ki mert volna háborgatni egy népet,
mikor olyan erős királya van?
S ki merte volna elnyomni a népet,
hamis bíró, mikor olyan király
uralkodott, akinél senki jobban
nem tudta, hogy a munkásnak mi jár!...
Erdélyi József: Hörcsög
Meghordta vermét télirevalóval,
megszedte a kalászok elejét, -
a kapzsi hörcsög kiveti pocakját
s élvezi most a nyárvég melegét:
hantokra dől s örül a napsugárnak,
mely cifra szőrét cirogatva süt:
az ádáz féreg szundikál szelíden, -
hallgatja tán a tücsökhegedűt.
Állok merőn s lopom a ritka látványt,
a sütköző elégült hörcsögöt:
bíztat az ördög: vágjak a hasához
egy jókora követ avagy rögöt,
hogy pukkadjon ki: de megáll mellettem
egy jó angyal, megfogja kezemet
s én állok mint egy szobor, visszafojtom,
meghalkítom a lélegzetemet.
Nézem csak, nézem azt a cifra patkányt,
mosolygok már legyőzve magamat,
mint fenn az égen a hegyekre hajló,
fürtérlelő, bölcs nyárutói nap, -
szánt-vet, arat, hord, csépel, őrl az ember:
minden morzsára verejtéke hull:
a hörcsög él, rabol, puhítja vackát,
alszik, zabál...Igazi földesúr...
Charles Dickens: Gólyahír Doktor
Olcsójános vagyok, vásári kereskedő, apám neve Gólyahír Vili volt. Országúton születtem, s mert a doktor olyan derék jó ember volt, hogy pénzt se fogadott el, csupán egy teástálcát, iránta való hálából Doktornak kereszteltek. Így lett a nevem Gólyahír Doktor.
Jelenleg zömök testalkatú, középkorú férfiú vagyok, kordbársony térdnadrágot és ujjas zekét viselek, amelyiknek folyton hátracsúszik a madzagja. Hiába rángatom helyre, nyomban megereszkedik, mint a hegedű húrja. Legszívesebben fehér kalapot hordok, nyakam köré pedig szeretek csak úgy lazán és könnyedén egy sálkendőt kanyarítani. Ülő helyzetben érzem magam a legjobban, és ha egyáltalában kielégíti valami az ízlésemet a személyi cicoma terén, akkor az egy sor gyöngyházgomb! Hát így festek én életnagyságban.
A kordélyom hágcsóján állva csavartam el a feleségem fejét. Úgy bizony. Fiatal suffolki lány volt, az egész pedig Ipswichben, a vásártéren ment végbe, pontosan szemben a gabonakereskedő boltjával. Figyelmes lettem rá, amint odafent egy ablakból nagyon is méltányolta tevékenységemet. Ez egy szombati napon történt. Nyomban megtetszett nekem, és azt mondtam magamban: ha még eladó, enyém lesz ez a kedves jószág! Következő szombaton aztán a szekeremmel ugyanott ütöttem tanyát, ahol az előző héten, és pompás jókedvemben ugyancsak kitettem magamért: egész idő alatt rengett a kacagástól mindenki, közben pedig egymás után adogattam el a portékámat.
Végül előhúztam a mellényzsebemből egy selyempapírba burkolt apró tárgyat, és ekkép fűztem mondókámat (miközben felkacsintottam az ablakban álló leányzóra):
- Most pedig, szépséges angol hajadonok, íme, egy árucikk, utolsónak tartogattam a mai vásárra, és egyedül csak nektek ajánlom fel, nem adnám oda más emberfiának, még ha ezer fontot[7] ígérne is érte. Ugyan mi lehet? Ejnye, megmondom hát, micsoda. Színaranyból készült, nincs rajta törés-hasadás, lyukas a közepe, és erősebb minden bilincsnél, amelyet valaha is kovácsoltak, noha kisebb, semhogy beleférne a tíz ujjam bármelyike. Igen ám, de hát mindezen felül mi még? Figyeljetek, elárulom: ez egy jegygyűrű. Most pedig azt is megmondom, mit csinálok vele. Ezt a gyűrűt nem adom el pénzért. Annak adom oda közületek, szépséges hajadonok, aki elsőnek neveti el magát, azután meglátogatom holnap reggel, mikor pontosan fél tízet üt az óra, és magammal viszem egy sétára, hogy kihirdettessük a lagzit. - A lány odafenn elnevette magát, és megkapta a gyűrűt. Mikor reggel aztán beállítottam hozzá, ezzel fogadott: "Ó, istenem, maga volna az? Hát komolyan gondolta?"
- Én vagyok bizony - mondtam -, és nagyon is komolyan gondoltam, és tiéd vagyok mindörökre!
Így hát összeházasodtunk, miután háromszor kihirdettek - ami, mellesleg szólva, pontosan az olcsójánosok módszere, és megint csak arra vall, mennyire áthatják az olcsójánosok szokásai az egész társadalmat.
Nem volt rossz asszony, csak heves természetű.
Milyen gyönyörűséges lehetett volna az életünk! Megvolt a tágas kordélyunk, kívül teleaggatva a nagyobb terjedelmű árucikkekkel - az ágyunkat is alászíjaztuk, mikor úton voltunk -, volt egy vasfazékunk, egy kondérunk, kályhánk a hidegebb időjárásra, kéménnyel, lógós polcunk, szekrényünk, egy kutyánk és egy lovacskánk. Kell ennél több? Az ember letér egy árnyas ösvényről valamelyik gyepes tisztásra, vagy megáll az útszélen, kipányvázza hű lovát, hadd legeljen kedvére, tüzet rak az előtte ott járt vándor hamurakásán, megfőzi a jó birkatokányt, és nem cserélne még a francia császárral sem! De éljen a szekereden egy házsártos asszony, aki folyton szitkozódik és raktárod legkeményebb portékáit vagdalja a fejedhez, akkor mi haszna az egésznek? Szeretném tudni!
A dologban az volt a legrosszabb, hogy született egy kislányunk, én meg a szívem mélyéig szeretem a gyerekeket, de ha a feleségemre rájött a bolondóra, akkor ütötte-verte a csöppséget.
Zsófika igazán bátor kislány volt. Odaadóan szerette szegény apját, noha olyan kevésben lehettem segítségére. Zsófikának csodálatosan dús, ragyogó fekete haja volt, és természetesen göndörödő fürtökben omlott a vállára.
Amint már elmondtam, igazán bátor kislány volt.
- Legközelebb ne vedd úgy a szívedre, édesapám - súgta a fülembe nemegyszer még lángvörös arcocskával, csillogó szemében még könnyekkel -, ha nem sírok hangosan, akkor tudnod kell, hogy nem is fáj olyan nagyon a verés. De még ha hangosan sírok is, csak azért teszem, hogy anya abbahagyja, és elengedjen.
Más tekintetben azonban az anyja nagyon jól gondját viselte, a kislány ruhái mindig tiszták voltak és csinosak, az asszony fáradhatatlanul mosott rá.
Egészségtelen, rossz volt az időjárás, mikor odalenn jártunk a mocsaras vidéken, azt hiszem, ennek tudható be, hogy alattomos lázak támadták meg Zsófikát.
Az olcsójános-üzlet rosszabbul ment, mint amióta az eszemet tudom, minden összejátszott ellenünk, és teljesen kifogyott a pénzünk. Egyik este - akkoriban, mikor Zsófika olyan rosszul volt - nem maradt más hátra: vagy lemondunk ételről, italról, vagy megállunk a szekérrel, és megnyitom a boltot, amit meg is tettem.
Nem tudtam rávenni drága gyermekemet, hogy lefeküdjék, sem hogy eleresszen, őszintén szólva ezt meg se próbáltam, nem vitt volna rá a lélek, így hát karomon a nyakamba csimpaszkodó kislánnyal léptem ki a kocsi hágcsójára. Harsány nevetés fogadott, és egy bamba képű süvölvény (gyűlölöm is emiatt) nyomban rálicitált Zsófikára.
- Adok érte két pennyt!
- Ide figyeljetek, falusi nagyokosok - mondtam, közben olyan volt a szívem, mint mázsás kő a zsineg végén -, figyelmeztetlek benneteket, hogy nem hagyom nyugton a pénzeteket a zsebetekben - viszont olyat adok érte, hogy ezentúl szombat esti bérfizetéskor imádkozni fogtok, hadd találkozzunk újra, hátha jut még nektek valami az árumból. Csakhogy nem jut ám, így aztán jobb lesz, ha most közlitek, ki mire vágyik ma este!
- Előbb azonban hadd mondjam el, miért ölel át engem ez a kislány. Nem vagytok rá kíváncsiak? Akkor is megmondom. Ez egy tündérke, aki belelát a jövendőbe. Mindent meg tud súgni nekem rólatok, előre megmondja, megvesztek-e valamit, vagy elálltok a vásártól. Nézzük hát, kell-e fűrész. Nem, azt mondja, nem kell nektek, túlságosan ügyetlenek vagytok, semhogy használni tudnátok. Máskülönben itt van ez a fűrész, élethossziglan áldást jelentene egy ügyes fickó kezében, négy shilling[8] az ára... odaadom három és félért... háromért... kettő és félért... kettőért... sőt másfélért... No, most megkérdem tőle, mi az, amit igenis kívántok. (Ekkor odasúgtam a kislánynak: "Olyan forró a kis fejed, csillagom, biztosan nagyon fáj." Zsófika pedig ki se nyitotta ólmos pillájú szemecskéjét, úgy felelte: "Csak egy kicsit fáj, édesapám.") Aha, ez a kis jósnő azt mondja, egy zsebkönyvet akartok. Akkor meg miért nem bökitek ki? Itt van, la. Tessék, nézzétek meg! Kétszáz lapja van, aki nem hiszi, számolja utána; szépen megvonalozva a kiadásaitok feljegyzésére, hozzá örökké tartó, hegyes iron, ezzel beírhatjátok, kétpengéjű tollkés, ezzel kivakarhatjátok, mellé egy könyvecske nyomtatott tabellával, ezzel kiszámíthatjátok minden bevételeteket, és egy összecsukható szék, hogy legyen mire ülnötök, mikor számolásra adjátok a fejeteket. Állj! És egy napernyő, hogy ne süssön a hold az arcotokba, ha szuroksötét éjszaka van, mikor rászánjátok magatokat a számolásra. Most pedig nem azt kérdem, milyen sokat ígértek mindezért, hanem milyen keveset. Milyen kevésre gondoltok? Ne szégyelljetek kimondani, mert a kis jósnőm már tudja úgyis - ekkor, mintha súgnék neki valamit, megcsókoltam Zsófikát, ő pedig visszacsókolt. - Ejnye, azt mondja, nem gondoltok többre, mint három és egynegyed shillingre! El se hittem volna, még rólatok sem, ha nem ő mondja. Három és egynegyed shilling! Beleértve a nyomtatott számoló tabellát, amelynek segítségével egészen évi negyvenezer forintig kiokumulálhatjátok a jövedelmeteket! Évi negyvenezer mellett sokalltok három és egynegyed shillinget! Na, hát akkor megmondom, erről mi a véleményem! Annyira megvetem a negyedshillinget, hogy el se fogadom, inkább odaadom három shillingért az egészet. Így, ni. Három shilling... három shilling... három shilling! Senki többet? Nesze neked, szerencsés fickó!
Minthogy egyáltalán nem licitált senki, körös-körül mindenki rávigyorgott mindenkire, közben suttyomban megsimogattam Zsófika arcát, és megkérdeztem tőle, vajon nem érzi-e, hogy gyenge vagy kábult. "Nem nagyon, édesapám - felelte. - Nemsokára elmúlik úgyis." Elkaptam tekintetemet szép szelíd szeméről, és minthogy nem láttam mást olajlámpásom világánál, mint csupa vigyorgó ábrázatot, folytattam mondókámat az olcsójánosok módján. - Hol az a mészáros? (Bánatos szemem sarkából épp megpillantottam a csődület szélén egy tenyeres-talpas mészároslegényt.) Azt súgja a tündérkém, a mészárosé a szerencse! Merre van?
Fülsiketítő kurjongatás közepette előretaszigálták az iruló-piruló legényt, az meg nem tehetett egyebet, zsebébe nyúlt, és megvette az egész garmadát. Általában, akit így kiszemelek, hat közül legalább négy úgy érzi, kötelessége, hogy megvásárolja az összeválogatott portékát. Ezután egy másik tételt állítottam össze, emennek szakasztott mását, és ezt fél shillinggel olcsóbban akasztottam rá valakire, ilyesminek mindig nagy a sikere. Azután a női készletet kínáltam fel, a teáskanna - teáspikszis - üveg cukortartó - fél tucat kiskanál és csésze - összeállítást, és egész időn át az előbbiekhez hasonló kifogások örve alatt egy-két pillantást vetettem szegény kislányomra, vagy szóltam hozzá néhány szót. Éppen mikor a második női készlet tartotta lenyűgözve a körülálló bámészkodókat, éreztem, amint Zsófika kissé felhúzódzkodik a vállamra, hogy végiglásson a sötét utcán.
- Mi bajod van, drágám?
- Semmi bajom, édesapám. Egyáltalában semmi. De amott nem egy gyönyörű szép temető az, amit látok?
- De igen, drágám.
- Csókolj meg kétszer, édesapám, és fektess le, hadd pihenjek annak a temetőnek selymes zöld füvén.
Zsófika feje a vállamra hanyatlott, én meg visszabotorkáltam vele a kocsi belsejébe, és odaszóltam a feleségemnek:
- Gyorsan! Csukd be az ajtót! Nehogy belásson az a röhögő népség!
- Mi történt? - kiáltott fel az asszony.
- Ó, te szerencsétlen - mondtam neki -, soha többé nem rángatod már a hajánál fogva az én kis Zsófikámat, mert elszállt tőlünk az égbe!
Lehet, hogy keményebbre sikerültek ezek a szavak, mintsem szándékoltam, de ettől az időtől fogva a feleségem egyre csak emésztette magát, órák hosszatt elült a kocsiban, vagy bandukolt mellette karba tett kézzel, földre szegezett szemmel. Addig ment ez így, míg meg nem halt.
Természettől fogva érzékeny ember lévén, rettentő magányosnak éreztem magam ezután. Legyűrtem ugyan magamban ezt az érzést a vásárok idején, minthogy fenn kellett tartanom a jó hírnevemet (nem is szólva arról, hogy saját magamat is), de ha egyedül bandukoltam, csak rám nehezedett, és két vállra fektetett. Ebben a lelkiállapotban voltam, amikor megismerkedtem egy óriással. Talán fennebb hordom az orrom, és nem elegyedek szóba vele, ha nem érzem magam annyira magányosnak. Mert az országutat járók törvénye az öltözködésnél szab határvonalat. Aki más mezt ölt, hogy megélhessen, azzal nemigen keveredhetünk. Ez az óriás pedig rómainak öltözött, mikor kiállt a közönség elé.
Lomha fiatalember volt, biztos azért, mert a keze olyan messze esett a lábától. Kicsi volt a feje, a kicsiben meg kevés lakozott, gyenge a szeme, és gyenge a térde, mindenestül meg, ha ránézett az ember, csak azt érezte: sem a csontja, sem az esze meg nem támogatja ezt az embert. Azért megnyerő fickó volt, noha kissé félénk; akkor ismerkedtünk össze, mikor két vásár között kifogta a lovát és leszerszámozta. Rinaldo di Valescónak hívták, valódi nevén Csicsóka Kázmérnak.
Ez az óriás, vagyis Csicsóka, titokban elárulta nekem - megesküdtem rá, nem adom tovább -, mennyire elviselhetetlenül terhes számára az élet, nem csupán behemót termete miatt, hanem mert a gazdája olyan kegyetlenül bánik a mostohalányával, aki süketnéma. A kislány anyja meghalt, nincs egy teremtett lélek, aki pártját fogná, és durvák hozzá. Azért utazik csupán a gazda vándorcirkuszával, mert nincs kire hagyni, és az óriás, vagyis Csicsóka, nagyon is úgy véli, a gazdája már nemegyszer megpróbálta útközben elveszteni a gyereket.
Mikor meghallottam az óriás, vagyis Csicsóka elbeszélését és azt is, hogy annak a szegény kislánynak gyönyörű hosszú fekete haja van, és hogy gyakran rángatják a hajánál fogva, sőt meg is verik, belepte valami a szememet, nem láttam keresztül rajta még az óriást sem.
A gazdát Mimnek hívták, igen durva alak volt, ismertem, néhányszor beszéltem már vele. Szekeremet künnhagytam a város szélén, közönséges magánemberként mentem el a vásárra, és mialatt javában folyt a mutatványosok előadása, addig-addig keresgéltem a lakókocsik mögött, míg végül rábukkantam arra a szegény süketnéma kislányra, amint ott szunyókált, nekivetve hátát egy sáros kocsikeréknek. Éppen annyi idős volt, mint a saját kislányom lett volna, ha azon a szomorú estén szép fejecskéje nem hanyatlik a vállamra.
Hogy rövidre fogjam, beszéltem bizalmasan Mimmel, miközben Csicsóka két előadása közt javában verte a gongot a bámész népségnek. Ezzel álltam eléje:
- Ugyancsak terhedre van az a lány. Mit kívánsz érte?
- Egy nadrágtartót - felelte.
- Hát ide figyelj - kaptam a szón -, hozok neked a kocsimról fél tucatot a legfinomabb nadrágtartóimból, aztán magammal viszem a lányt.
- Akkor hiszem, ha látom - jelentette ki Mim. Nosza, siettem, ahogy tudtam, nehogy meggondolja magát, és megkötöttük a vásárt.
Boldog napok virradtak mindkettőnkre, mikor aztán útra keltünk a kocsimon Zsófikával. Rögtön elneveztem Zsófikának, hogy mindig a saját kislányomat lássam benne. Az ég jóvoltából hamarosan eljutottunk odáig, hogy kezdtük megérteni egymást, amikor a gyerek látta, milyen őszintén szívemen viselem a sorsát. Rövid időbe telt, és bámulatosan megszeretett engem.
Kacagtatok volna, ha látjátok, amint tanítani próbáltam Zsófikát. Eleinte segítségemre voltak - sohasem találnátok ki, micsodák - az országúti mérföldkövek! Volt egy skatulyám, tele az ábécé nagybetűivel, egyenként csontlapocskákra pingálva; aztán, ha azt mondtam, hogy utunk célja WINDSOR, odaadtam Zsófikának ugyanebben a sorrendben a megfelelő betűket, közben pedig rámutattam a királyi kastélyra. Máskor meg kiraktam számára a szekér betűit, és a szót ráírtam krétával a kocsira. Megint máskor sorra került GÓLYAHÍR DOKTOR, és rátűztem a megfelelő feliratot a mellényemre. Az emberek, akikkel találkoztunk, néha megbámultak és kinevettek, de törődtem is vele, az volt a fontos, hogy Zsófika értse, miről van szó. Megértette, hosszú, türelmes munka és sok vesződség árán, azután már, higgyétek el, ment minden, mint a karikacsapás. Eleinte bizony előfordult, hogy engem nézett szekérnek és a szekeret királyi kastélynak, de ez elég hamar elmúlt.
Megvoltak a jelzéseink is, százával. Nemegyszer ült előttem a kislány, és törte a fejét, hogyan közöljön valamit velem, ami éppen eszébe ötlött, hogyan kérjen magyarázatot valamire, amit meg akart érteni; ilyenkor annyira hasonlított a gyermekemre - hozzászámítva a közben elmúlt éveket -, hogy félig-meddig elhittem, ő az, és azt próbálja elmondani nekem, hol járt odafenn az égben, és mi mindent látott az óta a szerencsétlen este óta, amikor elröppent. Csinos arcocskája volt, és most, hogy senki sem ráncigálta ragyogó sötét haját, és mindig takarosan járt, valami elmondhatatlanul megható báj ömlött el külsején, amitől a szekerem rendkívül békés, nyugodt - de korántsem kedélytelen hajlékká vált.
A mód, ahogy megértette szemem minden rebbenését, valóban meglepő volt. Olyankor, mikor este árusítottam, benn ült a kocsiban, a kívül állók számára láthatatlanul, s ha bekukkantottam hozzá, tekintete mohón tapadt arcomra, és nyomban odanyújtotta nekem pontosan azt a portékát, amelyikre szükségem volt. Ilyenkor tapsolt és nevetett örömében. Ami meg engem illet, mikor ilyen vidámnak láttam, és emlékembe idéztem, milyen volt, mikor először rábukkantam, az a kiéhezett, összevissza vert, rongyos kis jószág, aki ott aludt, hátát nekivetve a sáros kocsikeréknek, olyan jókedvem kerekedett, hogy nagyobb hírnévre tettem szert, mint valaha - és Csicsóka (más néven Mim Vándoróriása) számára egy ötfontos bankót hagyományoztam a végrendeletemben.
Ez a boldog élet a szekér hátán eltartott, míg Zsófika tizenhat éves nem lett, mikor is egyre gyakrabban merült fel bennem a gondolat, hogy nem tettem meg mindent, ami kötelességem iránta, és azon kezdtem töprengeni, milyen magasabbrendű tanításban kellene részesülnie, mint amilyet én nyújthatok neki. Sok könnyet hullattunk mindketten, amíg sikerült megértetnem vele, mi a nézetem, de ami helyénvaló, az helyénvaló, és sem könnyek, sem nevetés meg nem másíthatja.
Így hát egy napon kézen fogtam Zsófikát, és elmentem vele a Süketnémák Intézetébe, Londonba, és mikor odajött az az úr, hogy beszéljen velünk, így szóltam hozzá:
- Megmondom, uram, mi hozott önhöz. Nem vagyok én más, csak egy olcsójános, az utóbbi években mégis sikerült borús napokra félretennem egy keveset. Ez itt az egyetlen lányom (fogadott gyermekem), és nem találhat nála süketebbet vagy némábbat. Tanítsa meg a legtöbbre, ami megtanítható, a lehető legrövidebb idő alatt; jelölje meg, mibe kerül, én benne vagyok, leszúrom az árát. Nem alkuszom le egyetlen garast sem, ellenben hálásan megtetézem egy fonttal, ha elfogadja. No!
Az az úr elmosolyodott.
- Jól van, jól - mondta aztán. - De tudnom kell előbb, mit tanult már a lánya. Hogyan érteti meg magát vele?
Bemutattam neki ezt is, és Zsófika sok mindenfélének leírta a nevét nyomtatott betűkkel, aztán élénk társalgásba bocsátkoztunk, Zsófika meg én, egy történetkéről. Ez a történet abban a könyvben volt, amit az az úr megmutatott neki, és a kislány elolvasott.
- Ez igazán rendkívüli - mondta az úr -, úgy értsem, ön volt eddig a lány egyetlen tanítója?
- Én voltam, bizony, az egyetlen tanítója, uram - szögeztem le -, persze saját magán kívül.
- Akkor - szólalt meg az úr, és ennél kedvemre valóbb szavakat nem mondott nekem még soha senki - ön derék ember, és jó ember!
Ezt Zsófikával is megértette, ő meg erre megcsókolta az úr kezét, tapsolt, nevetett és sírt egyszerre.
Négy ízben voltunk mindössze annál az úrnál. Mikor feljegyezte, hogy hívnak, és megkérdezte, hogy az ördögbe sikerült szert tennem a Doktor névre, akár hiszitek, akár nem, kiderült, miszerint ő maga nem más, mint anyai ágon unokaöccse tulajdon annak az orvosnak, aki után engem elneveztek! Ez még jobban megpecsételte barátságunkat, és az úr ezekkel a szavakkal fordult hozzám:
- Nos hát, Gólyahír Doktor, mondja meg, mit szeretne, mit tudjon még a fogadott lánya.
- Szeretném, uram, ha fogyatékossága csak a lehető legcsekélyebb mértékben rekesztené ki őt az egészséges emberek világából. Szeretném, ha tökéletes könnyedséggel, sőt élvezettel tudna elolvasni mindent, amit csak írtak.
- Ejnye, jó ember - vetette ellen az úr, tágra nyitva a szemét -, erre még jómagam sem vagyok képes!
Értettem a tréfát, elnevettem magam, és megfelelően kijavítottam, amit mondtam.
- Mi a szándéka a lánykával azután? - kérdezte az úr kétkedő tekintettel. - Magával viszi a kocsiján mindenfelé az országban?
- A kocsiban, uram, csakis a kocsiban. Tudja, magánéletet él majd, benn a kocsiban. Eszembe se jutna, hogy mások elé teregessem a fogyatékosságát. Semmi pénzért nem mutogatnám.
Az úr bólintott, látszott rajta, helyesli, amit hall.
- Nos hát - mondta -, el tudna szakadni tőle két teljes évre?
- Ha ezzel a javát szolgálom... igen, uram.
- Van aztán még egy kérdés... - az úr Zsófika felé vetett egy pillantást. - Vajon ő el tud válni öntől két esztendőre?
Nem tudom, ez volt-e a dolog súlyosabb része (mert a másik már épp eléggé nehezemre esett), de ezen bizony sokkal keservesebben estünk túl. Végül azonban Zsófika belényugodott, és megállapodtunk abban, hogy elválunk egymástól. Hogy mennyire lesújtott mindkettőnket, amikor ez ténylegesen bekövetkezett, és egyik sötét este otthagytam a lányomat a kapuban, azt nem mesélem el. Azt azonban tudom: erre az estére emlékezve soha többé nem léphetem át annak az intézetnek a küszöbét másképp, mint fájó szívvel, torkomat fojtogató könnyekkel.
Magamra hagyatva keltem útra ezután a szekéren, de ez mégsem az a régi magányosság volt, mert határát lehetett szabni, ha mégoly sokáig kellett is várnom rá, és mert ha nagyon nyomta lelkemet a bánat, arra gondoltam, hogy Zsófika hozzám tartozik, én meg őhozzá. Minthogy folyton terveket szőttem arra az időre, mikor visszatér hozzám, néhány hónap múlva új kocsit vásároltam, és mit gondoltok, mi volt a szándékom vele? Megmondom. Kiterveltem, hogy felszerelem polcokkal, rajtuk könyvek lesznek, ezeket majd Zsófika olvasgatja, és lesz benne egy szék, ahol én üldögélek majd, nézem, amint olvas, és arra gondolok, hogy én voltam az első tanítója. Nem volt a dolog sietős, a felszerelést teljesen a saját elgondolásom szerint és felügyeletem alatt eszkábáltattam össze, és íme, emitt állt az ágya, függönyökkel, amott az olvasóasztalkája meg az íróasztala, másutt szép sorjában egymás mellett a könyvei, képekkel és képek nélkül, kötve és kötetlenül, arany metszéssel és egyszerű köntösben, ahogy éppen össze tudtam szedni a vásári tételekből szerte az országban. És mikor már összeszedtem annyi könyvet, amennyi szépszerével elfért a kocsimban, egy új terv fogamzott meg a fejemben, ez pedig, amint kiderült, lefoglalta időm s figyelmem jó részét, és átsegített a két esztendő minden nehézségén.
Anélkül, hogy zsugori természetű lennék, szeretem, ha bizonyos dolgok az enyémek. Nem kívánnék például társas viszonyba lépni veletek az olcsójános-szekeremmel. Nem mintha nem bíznék meg bennetek, de mert jobb szeretem, ha a magaménak tudom. Hasonlóképpen ti meg inkább azt szeretnétek, ha a tiétek volna. Nos hát, egy amolyan féltékenységféle rágta a lelkemet, mikor elgondoltam, hogy ezeket a könyveket már sok-sok ember elolvasta Zsófika előtt. Úgy tetszett: ezáltal nem tarthatja magát igazi tulajdonosuknak. Így aztán befészkelte magát a fejembe a kérdés: nem tudnék-e vajon előteremteni egy újonnan készült könyvet, kifejezetten Zsófika részére, amelyet ő olvasna először?
Tetszett nekem ez a gondolat, nagyon tetszett, és minthogy sohasem voltam az a legény, aki hagytam, hogy meddő maradjon egy ötlet, munkához láttam.
Gyakran sajnáltam, hogy Zsófika soha nem láthatott a kocsi hágcsóján, és soha nem hallotta, ahogy beszélek. Úgy gondoltam, az volna a leghelyesebb, ha azzal kezdeném a könyvét, hogy elmondok egyet-mást magamról, és némi ízelítőt kap abból, ahogy a portékámat árulom. Így talán fogalmat alkot majd magának arról, milyen kiváló vagyok ezen a téren.
No, jó. Miután elhatároztam, hogy írni fogok, most már a címen törtem a fejem. Hogyan oldottam meg ezt a fogas kérdést? A következőképpen: a legnehezebb volt megmagyaráznom annak idején a kislánynak, hogyan jutottam hozzá, hogy Doktornak tituláljanak, amikor nem vagyok az. Végezetül úgy éreztem, bármennyire igyekeztem is, nem sikerült tökéletesen megértetnem vele a dolgot. Bízva azonban a két év alatt bekövetkező fejlődésében, úgy gondoltam, számíthatok a megértésére, ha majd rákerül a sor, és elolvassa saját kezem írását, ahogy lejegyeztem. Aztán eszembe jutott, hogy megpróbálom megtréfálni, és majd megfigyelem, hogyan fogadja. A fogadtatás elárulja, megértett-e engem.
Először ugyanis annak kapcsán tisztázódott kölcsönös félreértésünk, hogy Zsófika egy ízben megkért: írjak fel neki valamilyen orvosságot. Azt hitte, orvosdoktor vagyok. Így gondolkoztam tehát: ha ennek a könyvnek azt a címet adom: "Receptjeim", és ha Zsófika felfogja, hogy a receptjeim csupán a szórakoztatására és érdeklődése kielégítésére valók - arra, hogy jólesően megnevettessem, vagy jólesően megríkassam -, az ragyogó bizonyítéka lesz mindkettőnk részére annak, hogy legyőztük nehézségeinket. A dolog tökéletesen sikerült. Mert mikor Zsófika meglátta a könyvet, ahogy elkészíttettem - kinyomtatva és bekötve -, amint ott feküdt az íróasztalán a kocsiban, és elolvasta a címét: "Gólyahír Doktor Receptjei", egy pillanatig csodálkozva bámult rám, majd átlapozta a könyvecskét, és gyöngyöző nevetésre fakadt, aztán megtapogatta saját érverését, miközben rázta a fejét, utána meg forgatta a lapokat, és úgy tett, mintha figyelmesen végigolvasná, és csókot dobott felém a könyvvel, és a szívéhez szorította mindkét kezével. Életemben még elégedettebb nem voltam.
Ez a könyv lefoglalta minden szabad időmet. Végül elkészült, és a két év is elszaladt a többi után, amely előtte ment el, és hogy hová lett, ki tudná megmondani? Elkészült az új kocsi is - kívül szép sárgára pingálva, karmazsinpirossal cifrázva, és sárgarézből volt minden verete. Az öreg lovacskát fogtam be eléje - az olcsójános-szekér elé ugyanis új lovat vettem, mellé pedig felfogadtam egy fiút -, aztán kimosakodtam, hogy elmenjek Zsófikáért. Napsütéses, hideg idő volt, a lakókocsik kéményei füstölögtek mind - egy üres telken álltak lecövekelve odaát Wandsworthban, ahol megláthatjátok őket, ha nincsenek úton, a Délnyugati vasútról. (A városból kifelé menet a jobb kézt eső ablakon át kell kinézni.)
- Gólyahír barátom - mondta az az úr az intézetben, miközben kezet fogott velem -, örülök, hogy látom.
- Márpedig alig hiszem, uram - mondtam -, hogy ön félannyira örül az én látásomnak, mint én az önének.
- Nagyon hosszúnak érezte az időt, ugye?
- Ha tényleges hosszát veszem, akkor még ezt sem mondhatnám, csakhogy...
- Tyü, ezt jól kezdi, barátom!
Meghiszem azt, hogy jól kezdtem! Zsófika felnőtt hölggyé érett. Milyen csinos volt, milyen értelmes, kifejező a tekintete! Rögtön tudtam, tényleg hasonlítania kell a saját gyermekemre, különben sohasem ismertem volna fel, amint ott állt nyugodtan az ajtóban.
- Nagyon felindult... - szólalt meg barátságosan az az úr.
- Érzem, uram - mondtam -, hogy nem vagyok egyéb, mint egy faragatlan tuskó a durva ujjasomban.
- Én meg úgy érzem - mondta az az úr -, hogy ön emelte ki ezt a lánykát a nyomorúságból, és hozta össze a vele egyívásúakkal. De miért beszélgetünk itt csupán mi ketten, mikor olyan jól elbeszélgethetnénk vele is? Szólítsa csak meg, ahogy mindig szokta.
- Olyan durva fickó vagyok, uram, az ujjas zekében, - mondtam -, ő meg egy olyan szépséges hölgy, és olyan nyugodtan áll ott az ajtóban.
- Próbálja csak meg, hallgat-e a régi jelre - tanácsolta az úr.
Összebeszéltek ketten, hogy örömet szerezzenek nekem. Mert amint megadtam a régi jelt, Zsófika hozzám szaladt, térdre omlott előttem, karját kitárta felém, és szeméből kicsordult az öröm és szeretet könnyáradata. Mikor pedig kézen fogtam és felemeltem, átkarolt, és a nyakamba borult, aztán hosszú ideig ott maradt. Fogalmam sincs róla, nem pityeredtem-e el magam én is, míg aztán mindhárman leültünk, hogy hangtalanul elbeszélgessünk, ez meg olyan volt, mintha a mi kedvünkért valami lágy, jóleső anyag terült volna az egész világra.
Így tehát tervem minden részét siker koronázta. Megelégedés és boldogság kísérte két kocsimat, mikor a kerekek végiggördültek az úton, és kitartott mellettünk olyankor is, mikor megállt a két kocsi.
Valamit azonban kifelejtettem a számításomból.
Odalent jártunk éppen Lancasterben; két estén át jóval az átlagon felüli forgalmat bonyolítottam le, ott, azon a tágas téren, egy kőhajításnyira Ravasz uram kocsmájától és vendégfogadójától, a Három Címertől és a Koronától. Mim Vándoróriása, vagyis Csicsóka véletlenül szintén ott próbált szerencsét a városban. Ezúttal rangosan megadták a módját. Itt szó sem volt cirkuszi kocsiról. Zöld kárpittal bevont előszobán át jutott be az ember Csicsókához, egy nagy árverési csarnokba.
Elmentem a szóban forgó helyiségbe, kongott az ürességtől, csupán dohos szag terjengett benne, no meg Csicsóka: ott kuksolt egymagában egy vörös pokrócon. Ez kapóra jött nekem, minthogy bizalmasan, négyszemközt óhajtottam egy-két szót váltani vele. Így szóltam hozzá:
- Csicsóka, sokat köszönhetek neked, ezért megemlékeztem rólad a végrendeletemben egy ötfontos bankóval. Vegyük azonban elejét a sok huzavonának, nesze négy és fél font készpénzben, ez megfelel a te felfogásodnak is, és így nyomban rendezhetjük a dolgot.
Mielőtt elhangzott ez a kijelentés, Csicsóka olyan fancsali ábrázattal ült ott, mint egy hosszú római szurokfáklya, amelyet elfelejtettek meggyújtani, erre az elismerésre azonban úgy felragyogott a képe, hogy az felért nála egy parlamenti szónoklattal.
Amit viszont valójában kibökött a Vándoróriás, vagyis Csicsóka, az így hangzott:
- Gólyahír Doktor - igyekszem szó szerint idézni szavait, de a legcsekélyebb reményem sincs rá, hogy érzékeltetni tudnám elhaló hangját -, ki az az idegen fiatal legény, aki állandóan ott kódorog a kordélyod körül?
- Az az idegen legény? - ismételtem a kérdést, és azt hittem, leányt akart mondani, Zsófikára célozva, de minthogy nehezen forognak agyának kerekei, eltévesztett egy szótagot.
- Doktor - felelt az óriás olyan szánalmasan, hogy még egy meglett férfi szeme is könnybe lábadt a hallatára -, ha gyenge is a felfogásom, annyira mégsem gyenge, hogy ne tudnám, mit mondok. Ismétlem tehát: az az idegen legény!
Kiderült, hogy Csicsóka, akinek ha kedve szottyant egy kis mozgásra - ami ritkán fordult elő -, kénytelen volt olyankor sétálgatni, amikor senki sem bámulhatta meg ingyen, vagyis az éjszaka kellős közepén vagy hajnaltájt, két ízben látta azt az ismeretlen fiatalembert, amint ott ténfergett a kocsim környékén.
Ez kissé kibillentett az egyensúlyomból. Ugyanúgy sejtelmeim sem volt róla akkor, mi mindent jelenthet ez számomra, mint ahogy önöknek sincs most, de mondhatom, kihozott a sodromból! Pirkadatkor lesbe álltam, sőt mi több, meg is láttam a fiatalembert. Jól öltözött, jóképű fickó volt. Ott őgyelgett a két kordélyom közelében, s úgy figyelt rájuk, mintha őrködnék felettük, aztán röviddel napfelkelte után sarkon fordult, és elment. Utána kiáltottam, de nem fordult hátra, meg se rezzent, egyáltalában nem vett tudomást rólam.
Egy-két órával később elhagytuk Lancastert, és útban voltunk Carlisle felé. Másnap hajnalban ismét kilestem, és kerestem az idegen fiatalembert, de nem láttam sehol. Következő reggel azonban újfent kilestem, és ott állt megint. Most is rákiáltottam, de csakúgy, mint először, a legény semmi jelét nem adta, mintha ez zavarba hozná. Ez szeget ütött a fejembe. Ezek után különböző módon és más-más időben figyeltem meg - felesleges bővebben kitérnem erre -, míg végül rájöttem, hogy az idegen fiatalember süketnéma.
Alaposan feldúlt ez a felfedezés, mert tudtam, hogy az intézetben, ahol Zsófika tanult, fenntartottak egy osztályt fiatalemberek részére is (s köztük nem egy igen jómódú volt), és így morfondíroztam magamban: "Ha a lánynak tetszik a fiú, mi lesz velem? Mi végre dolgoztam annyit, mi lesz a terveimből?" Abban a reményben - be kell vallanom önzésemet -, hogy Zsófika talán mégsem kedveli a legényt, elhatároztam: ennek a végére járok! Sok próbálkozás után végül véletlenül jelen voltam, mikor egyszer künn a szabadban összetalálkozott a két fiatal. Egy fenyőfának dőlve néztem végig az egészet, tudtukon kívül. Megrázó találkozás volt, mindhármunk részére. Megértettem minden szavukat, csakúgy, mint ők maguk. A szememmel hallgattam ki őket, hisz az idők folyamán úgy kiélesedett a szemem a süketnémák beszédére, mint a fülem a beszélni tudó emberek hangjára. Megtudtam, hogy az ifjú egy nagy kereskedelmi vállalat alkalmazottjaként Kínába készül, ugyanúgy, mint annak előtte az apja. A körülményei megengedik, el tudna tartani egy asszonyt, és azt akarja, Zsófika legyen a felesége, és menjen vele Kínába. A lány állhatatosan rázta a fejét: nem! A fiú megkérdezte, tán nem szereti őt. Ó, igen, mélységesen szereti - válaszolt Zsófika -, csakhogy nem tudná soha cserbenhagyni az ő szeretett, jóságos, nemes, nagylelkű és mit tudom én, még mi minden apját (vagyis engem, az ujjas zekében járó olcsójánost), és vele marad - áldja meg az Isten! -, noha meghasad a szíve. Ekkor keserves sírásra fakadt Zsófika, és ez aztán eldöntött mindent. Határoztam.
Amíg a lelkem mélyén háborogtam amiatt, hogy Zsófika szereti a fiatalembert, eszeveszetten haragudtam Csicsókára. Szerencséje, hogy már megkapta az örökségét, mert gyakran megfordult a fejemben: ha nem ártja bele magát az a gügye óriás, eszem ágába se jutna tépelődni és gyötrődni a fiatalember miatt. De amint megtudtam, hogy Zsófika szereti az ifjút, amikor láttam, hogy sír miatta - más képe lett az egész dolognak. Lelkemben azonmód kibékültem Csicsókával, és összeszedtem magam, hogy úgy cselekedjek, ahogy mindnyájunk szempontjából helyes.
Zsófika addigra már elvált a fiatalembertől (mert eltartott néhány percig, amíg megembereltem magam), az ifjú pedig nekivetve hátát egy másik fenyőfának - volt ott garmadával -, kezébe temette arcát. Megérintettem a vállát. Amint felpillantott és meglátott, így szólt a maguk süketnéma módján:
- Ne haragudjon, kérem.
- Nem haragszom, fiam. A barátja vagyok. Jöjjön velem.
Otthagytam a könyvtárkocsi lépcsője lábánál, és egyedül mentem fel. Zsófika éppen a könnyeit szárítgatta.
- Te sírsz, drágám.
- Igen, apám.
- Miért?
- Fáj a fejem.
- Nem a szíved fáj?
- Mondtam, hogy a fejem, apám.
- Gólyahír Doktornak van receptje erre a fejfájásra.
Zsófika elővette a "Receptjeim" kötetet, és erőltetett mosollyal nyújtotta felém, látva azonban, hogy meg sem moccanok, és komolyan nézek rá, csendesen letette a könyvet ismét, és feszült figyelemmel szegezte rám tekintetét.
- A receptem nem ott található, Zsófika.
- Hol van akkor?
- Itt van, kedvesem.
Bevezettem leendő ifjú férjét, kezébe tettem a kezét, és csupán ennyit mondtam nekik:
- Íme, Gólyahír Doktor utolsó receptje. Egész életre szóló javallat! - azután szedtem az irhámat, ahogy tudtam.
Mikor elérkezett az esküvő napja, életemben először és utoljára kabátot öltöttem (kék színe volt, ragyogó gombokkal), és magam vezettem az oltárhoz Zsófikát. Csupán mi hárman voltunk jelen meg az az úr, aki abban a bizonyos két esztendőben gondját viselte a lányomnak. A könyvtárkocsiban rendeztem meg a négyszemélyes lakodalmi ebédet. Galambpástétom volt, pácolt sonka meg szárnyaspecsenye, a hozzá illő zöldségfélékkel és a legfinomabb italokkal. Kivágtam egy beszédet, azután az az úr köszöntött fel bennünket, tréfáink úgy repkedtek, mint a rakéták. Beszélgetés közben elmagyaráztam Zsófikának, mi a szándékom; elhatároztam, hogy megtartom a könyvtárkocsit lakókocsinak olyankorra, mikor nem vagyunk úton, és megőrzöm részére a könyveit mind, úgy, ahogy vannak, amíg vissza nem jön értük.
Zsófika tehát elutazott ifjú férjével Kínába; nehéz volt a búcsú, belesajdult a szívünk. A legénynek, akit felfogadtam néhány éve, szereztem másik gazdát, így most megint, mint hajdanában, mikor meghalt a gyermekem s a feleségem, egyes-egyedül róttam az országutat, vén lovacskám mellett baktatva, vállamon az ostornyéllel.
Zsófika sok levelet írt nekem, én is sokat írtam neki. Az első esztendő vége felé kissé bizonytalan kézírással ez állt az egyikben: "Drága apám, nincs egy hete, édes kislánykám született. Máris olyan jól vagyok azonban, hogy szabad megírnom neked ezt a pár sort. Édes jó apám, remélem, a gyermekem nem lesz süketnéma, de ezt most még nem tudhatom." A válaszomban burkoltan érdeklődtem utána, minthogy azonban Zsófika soha nem tért vissza erre a kérdésre, úgy éreztem, biztosan szomorú lenne a közlendője, és többé nem érintettem a dolgot. Hosszú időn át rendszeresen váltottunk levelet, később aztán kevésbé rendszeresen, Zsófika férjét ugyanis áthelyezték máshová, jómagam pedig folytonosan vándoroltam. Gondolatban azonban folyton együtt voltunk, akár jött levél, akár nem.
Öt év és jó néhány hónap telt el, amióta eltávozott Zsófika. Még mindig én voltam az olcsójánosok koronázatlan királya, népszerűbb, mint valaha. Egész ősszel pazarul ment a vásár, és 1864. december 23-án, mikor megérkeztem Uxbridge-be, Middlesex grófságban, már az utolsó szálig kiárusítottam minden portékámat. Így hát könnyűszerrel, kényelmesen felbaktattam vén lovacskámmal Londonba, hogy ott töltsem a karácsonyestét és karácsony napját, magányosan a tűz mellett a könyvtárkocsimban, utána meg beszerezzem vadonatúj árukészletemet mindenféléből, hogy megint eladjam, és legyen pénzem.
Jól értek a főzéshez, és most elmondom, mit teremtettem össze a könyvtárkocsiban, karácsonyi vacsorára: egy hatalmas bifsztekpuddingot, két vesével, egy tucat osztrigával és egy marék gombával töltve! Olyan ez a pudding, hogy menten kibékül tőle az ember az egész világgal! Miután kellőképp kiélveztem a puddingot, és elmosogattam, lecsavartam a petróleumlámpa lángját, leültem a kályha mellé, és figyeltem, ahogy a tűz fénye megvilágítja Zsófika könyveinek gerincét.
Zsófika könyvei olyannyira felidézték magát Zsófikát, hogy egészen világosan magam előtt láttam megható arcocskáját, mielőtt elszundítottam a tűz mellett. Ez lehetett az oka, amiért egész időn át, amíg szunyókáltam, úgy tűnt, mintha Zsófika csendesen ott állna mellettem, karján süketnéma gyermekével. Úton voltam, aztán meg letértem az útról mindenfelé, északra, délre, keletre, nyugatra, és mindenütt, állandóan mellettem állt Zsófika, süketnéma kislányával a karján. Mikor hirtelen felriadtam, még mindig úgy éreztem, ott áll mellettem, akár egy pillanattal előbb, álmomban.
Ami felébresztett, az valódi zaj volt, és a kocsi lépcsője felől eredt. Egy gyermek könnyű, gyors lépteit hallottam, amint kapaszkodik felfelé. A gyermeki lépések nesze valamikor annyira ismerős volt, hogy egy röpke pillanatig azt hittem, mindjárt feltűnik egy pirinyó kis szellem.
Csakhogy egy valódi kisgyerek keze érintette az ajtó külső kilincsét, aztán fordult a kilincs, és résnyire kinyílt az ajtó, és egy valódi kisgyerek kukucskált be rajta - egy óriási fekete szemű, mosolygós, bájos kislány.
Miközben nyíltan rám szegezte tekintetét, a csöpp kis jószág levette parányi szalmakalapját, és homlokába hullottak dús, sötét fürtjei. Aztán szólásra nyílt ajka, és kedves hangján ezt mondta:
- Nagypapa!
- Ó, istenem - kiáltottam fel -, tud beszélni!
- Tudok bizony, drága nagyapám! Azt mondták, kérdezzem meg, kire hasonlítok.
Egy pillanattal később Zsófika borult a nyakamba, férje pedig a kezemet szorongatta, miközben eltakarta arcát, és alaposan össze kellett szednünk magunkat mindnyájunknak, amíg legyűrtük meghatottságunkat. Mikor aztán végre túl voltunk ezen is, megláttam, amint a bájos kislány kedvesen, fürgén, mohó igyekezettel mond valamit az anyjának azzal a jelbeszéddel, amelyre először én tanítottam Zsófikát, kicsordultak szememből a boldogság és megrendülés könnyei, és végigperegtek orcámon.
/Ford.: Vermes Magda/
Ivan Bunyin: Egy meséből
Erdő, erdő. Leszáll a bércre
az éj, mint szürke füstgomoly.
A füvön harmat gyöngyfüzére.
Huhogva virraszt egy bagoly.
A fenyvek pontos, zárt sorokban
nyugatra húznak. Télre jár.
A napfény is lassan kilobban,
mint egy haldokló tűzmadár.
/Ford.: Végh György/
Varsányi Gyula: Miért?
Miért az arczodon ború?
Miért vagy örökké szomorú?
Az élet ott kinn egyre forr,
Miért hogy magával nem sodor?
Nem kell neked virágmező,
Bánt téged az örvendező.
A te világod az avar,
Magány, hol senki sem zavar!
Miért hogy társra nem találsz?
Milljók között egyedül állsz!
Mért éget a vágy szüntelen?
El nem csitítja szerelem.
Mi űz tova oly lázasan,
Mint hegyről rohanó folyam?
S bármerre jársz, bármerre kelsz,
Sebedre írt sehol se lelsz!
Feléd hajolna minden ág,
Mégsem nyujthatja e világ!
Hazádat itt nem lelheted:
Az hajszol, űz: az a sebed!
Keresed egyre szebb hazád:
De itt sehol se vár reád!
Utad a síron túl vezet -
Azt egykoron fellelheted!
Móra István: Dal fakad a szivemben...
Dal fakad a szivemben, dal zendül ajkamon,
Rólatok, értetek, szerelmes angyalom!
Hír, dicsőség álma lelkem' nem zavarja,
A hideg magasság nem az én világom, -
Dalos fecske vagyok meleg ereszaljba',
- Nem koszorúra, csak szerelemre vágyom!
A nagyok életét olvasom, forgatom:
Jaj, de kevés öröm, de tenger fájdalom!
Jussok a csalódás, részük a gyalázat,ű
Nyomorban halnak el vagy idegen ágyon.
Mit ér koszorútok, mikor sírba szálltak?...
- Nem koszorúra, csak szerelemre vágyom!
Van, ki a dicsőség szent halmát elérte,
Ifju babérlombok hullanak fejére: -
Megifjul-e tőlük a kihamvadt lélek?
( Közel int a sír is, alig egy-két lábnyom)
Használ-e a kő-kép porladó szivének?...
- Nem koszorúra, csak szerelemre vágyom!
Én a szerelemnek szavát szedem dalba,
Csókkal fizet érte az egy, a ki hallja:
Mint az érbe hullott liliomlevelek,
Mint a harmatcseppek szomjan égő nyáron,
Eltünik életem, zajtalan lepereg...
- Nem koszorúra, csak szerelemre vágyom!
Mégse vesz el nevem, mint szóa pusztába',
Eleven magot hoz életem virága, -
Kő nem lesz síromon, dicsekedő jelül,
De igaz köny reszket egyszerű fejfámon:
Melegitől szivem tovább-tovább hevül...
- Örökkön örökké szerelemre vágyom!
Francois de Maynard: Egy fülemüléhez
Ki fölvered a csöndet itt
e szirtek s erdők hűs sötétjén,
hol a nyár heve megtörik,
szépen szóló fülemülécském,
ha pásztorlánykám még e mély
vadonba egyszer visszatér,
súgd a szép kegyetlen fülébe:
a virágok közt e patak
a könny kis maradéka csak,
mit szerelmemben sírtam érte.
/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/
Francois de Maynard: Lelkem, búcsúzni kell
Lelkem, búcsúzni kell. Oda erő, egészség:
végnapom int a láthatár felett.
Hogyan? Félsz, hogy szabad leszel? nem volt elég
még
hatvan évig börtönben sínylened?
Bűnöd olyan sok, és olyan kevés erényed.
Rossz tetteid közt a jó oly csekély!
De ha érdemeit Jézus átadja néked,
mindent remélj és semmitől se félj!
Szánd-bánd, lelkem, hogy a világot úgy imádtad,
és nyiss forrást szemedben amaz árnak,
mely megindítja az uralkodók Urát.
Milyen boldog s bátor volna e perc, ha
egész életem a pusztában a keresztfa
árnyéka alatt sírtam volna át!
/Ford.: Rónay György/
Francois de Maynard: Ó, erdők, mennyire szeretlek
Ó, erdők, mennyire szeretlek,
mily kedves némaságotok!
Ha búmnak véget semmi sem vet,
legalább vigaszt nyújtotok.
Ha futva kerülöm a szép szem
gőgjét, melynek rabja vagyok,
semmi nem olyan drága nékem,
mint a ti hűvös árnyatok.
De jaj, merész menekülésem
mily keserűség követi!
Mitől orvosságot reméltem,
csak kínjaimat növeli.
Mert a szép szem lövelte lángok,
amelynek foglyaként nyögök,
ott égnek, akármerre járok,
lelkem emlékei között.
S a szerelem azt mondja váltig,
amint szívemmel incseleg:
hiába cserélek tanyát itt,
ha szívet nem cserélhetek.
Így a végzet s a szívekben szép
rendeléséből egyre megy
számomra távollét s jelenlét:
következésük s végük egy.
Mind a kettő, bár más erővel,
szememből egyként könnyet ont:
ez édes bűvölettel önt el,
amaz kétségbe ejt viszont.
Ó, hallgasd szánakozva, csendes
erdő, keserves hangomat.
Volt-e már szánandóbb szerelmes,
ki telesírta zúgodat?
Nem, szeretőbb szív e világon
s hiszékenyebb még nem akadt.
Nincs is a föld színén, belátom,
nálam nyomorúságosabb.
Lombjaid közt madaraid hát
változtassanak éneket:
mestereik s példáik inkább
zokogásaim legyenek.
Ne zengjen vissza az echó más
szózatot, mint jajomat,
s ne legyen benned enyhe forrás,
ha nem könnyemet ontja csak.
/Ford.: Rónay György/
Tristan L'Hermite: Hanyatlóban van a nap
Hanyatlóban van a nap
leáldozó messzi fénye,
arra lent nyugatra nagy
skárlát folyót fest az égre:
lassan száll a szürkület:
lelkemet már megragadja
az a néma döbbenet,
mely képzeletem a barna
éj jöttére fölkavarja,
s megzavarja eszemet.
Szörnyű végzés, ó, nagy ég!
Milyen keserű a kelyhem:
sűrű erdőn ily sötét
éjszakán kell útra kelnem!
Eshetett itt az előbb:
alig léptem e ligetbe,
és arcomba hűs esőt
szitál a sok szilfacserje.
Megtörténik a világ
éji színeváltozása:
az elemek és a fák
fölöltöznek gyászruhába.
Arcomba itt is tüske tép,
léptem alatt reng a padlat,
egyszeriben mind a négy
lába megcsúszik lovamnak.
Vergődünk mindketten egy
láthatatlan pocsolyában.
Pisztolyom is leesett
a rettentő zuhanásban.
Manó osont tán utánam
s ellopta fegyveremet.
Bagoly huhog odalenn.
Vége, vége életemnek!
Tudom, ez a hang nekem
mást, mint halált nem jelenthet.
Ó, szörnyű út! Istenek,
hárítsátok el az átkot,
amit ez a szörnyeteg
szegény fejemre kiáltott,
és kérlek, ne gátoljátok
a szerelmes terveket.
De már tisztul a homály,
látszanak a dolgok újra.
Rózsát hint a hajnal ujja.
Világosság, jöjj! alig
várom tiszta ragyogásod.
A galád éjt s árnyait
pokolra kívánva, áldott
fény, úgy dicsérem világod,
mint a szívem lángjait.
Gyorsan, gyorsan! lankadott
testemnek, hogy megpihenjek,
friss rántottát, matracot,
s hozzá három óra csendet!
/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/
Vörösmarty Mihály: Fehérvár
"A szent királyok széke dicső helyén
S bús sírjaik közt gyászosan andalog
Az ősi véren nyert szabadság,
De honja felé az egekbe készűl.
Ki tartja őt meg fergetegeink között?
Hajdan, ha vérrel kelle megőrizzék:
Most szólni sem mer érte a nagy
Nemzet elaljasodott korában.
Oh hőseinknek lelkei, várhat-e
Az elfajúlt kor tőletek új erőt?
Vagy nincs-e pillantattok is már
Veszni menő unokáitokra!"
Setét szemekkel nézve az ég felé,
Ímigy tünődém a tetemek fölött,
S itt zúg az első szent királynak
Sírja, mohos falait kitárván.
Megrobban és kél a fejedelmi szék,
S ő, mint ki hagyván százados álmait
Rossz napra virrad, búsan áll föl,
S könnye sebes kebelén lecsordúl.
László hatalmas széke is összeáll,
S most a tömérdek szellem előlebeg
Körös tekergő partja mellől
Mint egy komor esti felleg.
És hozza szörnyű fegyvereit, s nagyot
Zördít vasával pajzsa nyomos rezén:
Bánat s bosszúság terjed arcán,
És iszonyú szeme vérbe fordúl.
Megrobban ismét egy fejedelmi szék,
S dörögve felkél sírja homályiból
Kálmán dicsőült képe, s vissza-
Visszaesik nyugvóhelyére.
Amint az elhűlt nemzetet éktelen
Fordúlatok közt látja hanyatlani,
Mélyet sohajt, s szózatja, mint a
Megszakadó zivatar nyögése.
Harsogva zeng el szellemi ajkain:
"Oh mért setétebb éj nem esett reám,
Mért kell ez undok változás közt
Nemzetemet letapodva látnom?
Törvénytelen nép! mely nyomorúlt tanács
Forog fejedben s nemtelen érzemény?
Törvényt s hazát, mely ezredekre
Jusson adánk kezetekbe: már ti
A nagy hazát nem képesek őrzeni
Szép tartományit veszni hagyátok. Oh
Most tépni kezdvén léteteknek
Szent kötelét, mire várakoztok?
A tőletek már megszegett dicső
Törvényt talán külföld fia tartja meg?
Vagy még mitek marad, ha e kincs
Veszni fog a zavaros világon?
S ti, kik között mink hajdan uralkodánk,
Hol fényben állott a fejedelmi szék,
Törvénytekért ti sem buzogtok?
O haza halmai! essetek rám!"
Így szóla, s dörgő sírja alá borúlt:
A szent királyok képe sötétedett,
S bús és neheztelő jelekkel
Szálla le a porok éjjelébe.
Kriton Athanaszulisz: Végrendeletemből
Nem akarom, hogy világ csúfja légy.
Ugyanazt a napot hagyom reád,
melyet énrám hagyott apám. Azok a csillagok
ragyognak, azok az éjszakák altatnak el.
És az a tenger tölt el álmokkal is. Reád
hagyom keserű mosolyom - tékozold el,
de hűtelen ne légy. Manapság a világ
szegény. Bevéreződött
és szegény maradt. Légy hát te gazdag:
nyerd el szeretetét.
Befejezetlen harcot hagyok reád,
puskámat - csöve még mindig tüzes.
Ne függeszd falra: szüksége van rá a világak!
Reád hagyom panaszom. annyi fájdalmamat -
korom csatáiban szereztem mindahányat.
Emlékezz! ezt hagyom parancsba.
És ne feledd, ez azt jelenti: élj!
Ne mondd: méltatlan telt az életem,
hogy a reménytelenség szembetámadott,
én meg a lövészárokban lapultam!
Ó, hányszor mondtam: Nem! de vad
orkán tombolt, záporok, jégesők
és eltemették hangom. Reád hagyom
történetem - némi remény
kezével írtam. Fejezd be te!
Reád hagyom a hősök szobrait: törött
karú gyerekeket - ne volt idejük,
hogy felnőtt emberré váljanak,
gyászruhás anyákat, meggyalázott lányokat,
Belsen és Auschwitz emlékét hagyom reád.
Siessél nagyra nőni. Tápláld bőségesen
a nagyvilág békéjének húsával
zsenge lelkedet, gyermekem, fiam!
Tudd meg: ezernyi ártatlan testvéred veszett
el hirtelen a hó fagyában,
jeltelen tömegsírokba lökve.
És ellenségnek nevezték egymást,
pedig a gyűlölség ellenségei voltak.
Reád hagyom a sír pontos helyét,
menj el oda, s olvasd fel versemet.
Reád hagyom e város-koncentrációstáborokat,
az Igen!-t mondó rabokkal,
kikben hangtalan üvölt
a szabad ember igába kényszerített Nem!-je. Én is
közülük való vagyok, a kényszerű Igent
mondom, közben magamban táplálom a Nemet.
Ilyen lett a kor Emeld csak szép szemed
hálátlan s dicstelen hanyatlásunkra, nézd:
kővé vált a kenyér, sárrá a víz,
és az igazság hangját vesztett madár.
Íme a hagyaték. Az én nyereségem,
hogy merek büszke lenni. Próbálj meg élni!
Önerődből ugord át a torlaszt: légy szabad!
Várom, hogy válaszolj. Ímé, a jussod!
/Ford.: Papp Árpád
/Forrás: A bolond gránátalmafa/
Erdélyi József: Búzavirág
Egyhangú zöld, unalmas a világ, -
csattanj pipacs, rikolts, veres virág!
A gyermeket, az ifjút csalogasd,
hirdesd a zászlós, lobogós tavaszt!
Voltál virágom, szeretlek ma is,
de van a földnek más virága is,
aki nem verseng, aki nem kiált:
mély színnel izzó, kék búzavirág.
Halk földi csillag. Mint edzett acél, -
nyárról, kaszáról, kenyérről beszél.
Nem lobog lánggal, vérrel nem virít, -
munkára hí és türelemre int.
Mikor fonják az élet-koronát:
az ért kalászok fényes aranyát
acélos szárad köti, mint dac,
s éppúgy díszíti, akár a pipacs.
Vér a pipacs. - A verejték: te vagy.
Te vagy a könny, a szent öröm, te vagy, -
te vagy a bánat és a béke szép
csillagvirága. Mennyországi, kék...
Vörösmarty Mihály: Alku a természettel
Természet, ki mostohám vagy,
S tőlem mindent megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
Rólam elvonsz, bőven adsz.
Halljad egyszer bús fiadnak
Nyílt szivéből jött szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság,
Ami nyitja ajakát.
Nem kivánok gazdagságot,
Ékes arcot s termetet,
Bölcsességet, terjedő hírt,
Fényes udvart, fő nemet.
Nem kivánom: el van ez már
Osztva: nékem nem jutott:
Késtem, amidőn sok ember
Kincseidből részt hozott.
Lapos mennykő dühödve
Ki s be jár erszényemen,
Jégeső jött, sok barázdát
Szánta halvány képemen.
Bölcsességem könyveimmel
Búmban hamvvá égetém:
Hírre nem kap gyengeségem,
S amit ez nyújt, nem enyém.
Egy sötét gunyhó takarta
A szülőt: itt lettem én,
Itten élek: nincs nememben
Semmi nagy, nincs semmi fény.
És nem is kivánom én ezt,
Ámde halljad kértemet,
Vagy temess el romjaidba
S dúld halottá testemet:
Szépre szülve, szebbre nőve,
Egyszerűn és díszesen,
Mint kifejlő kellemében
A virág zöld réteken.
Dús kebellel, bájos arccal
Jár amott egy deli szűz:
Karja hószin, szeme villám,
Ajka rózsa, csókja tűz -
Hajh! de gőgös, s oly kemény ő,
Mint én érező vagyok,
Csal, hitet, bár tudja, hogy csak
Érte élek és halok.
Vörösmarty Mihály: Toldy Csepelben
Sírva áll az özvegy, sírva lánya,
Egy szerelmes szép lány, a mezőn,
Mély keservben két vitéz miatt, kik
A cseh bajnok által estek el.
S íme nagy villogva, és zörögve
Toldy jő feléjük biztosan,
Toldy, akit ösmer napkelettől
Minden élő s retteg nyúgatig.
Bojtosan függ vállán kacagánya,
Büszke kalpag rettentő fején:
Melle nincs vasakkal födve: karja
Menti azt meg a csapás alól.
Jobb kezében vasbuzogány forog, leng,
És temérdek kard lóg oldalán.
Így jön ékes arccal, fegyverében
Zordonan szép, mint had istene.
A leányka kezd vidúlni, s enyhűl
Özvegy anyja szivén a keserv,
Bátorodva futnak már elejbe,
És bosszúra kérik karjait.
"Ott - Dunának partjait mutatván
Szól az özvegy - vesztek gyermekim,
Oh ha többé nem kel is halott föl,
Légy bosszúlóm, légy te gyermekem!"
Ezt sohajtván, könnyekkel jelenti,
Amit nyelve nem tud mondani,
Lánya áll mellette és esengve
Nyúl az érkezőhöz hó keze:
"Légy te, ó hős, oltalmam, segédem,
Mert bátyáim immár nincsenek."
A legédesb ajkak lágy szavával
Így rebeg s kér a szelíd leány.
Ajka hangját egy pár szép szem éri,
Mely szivéből véve lángot, ég,
S a vitézre most egy pillanat száll
Félig búsan, félig nyájasan,
Mint esőn túl a kegyes verőfény,
Melyben ég-föld megnyilik neki.
Toldy gyengén törli arcaikról
A keservek néma cseppjeit,
Biztató szót mond erős ajakkal,
S a leányra vetvén hős szemét
Útnak indul zúgó fergetegként
A cseh bajnok ösmert nyomdokán.
Megtalálja őtet a ligetben
Elterűlten egy vén tölgy alatt.
Barna páncél nyomja durva testét,
Jobbra kardja, balra a sisak
Ingva rezgő tollal áll körűle:
Kétfelé leng borzasan haja.
A magasság fellegébe szegzi
Égre fordult képpel vad szemét.
Így találja őtet Toldy, és szól:
"Föl! föl álmaidból, nyúgovó!
Majd ha megdönt kardom, álmadozhatsz
S halva csúf porodban nyughatol."
"Gyáva lelkek - így szól az, bosszúsan
Talpra kelvén s rántván fegyverét -
Ötven ilyen, ötven dől előbb le,
Mintsem engem megdönt kardotok.
Bidsov élve nyugszik még sokáig
És előtte ezrek halnak el."
"Ezrek?" kérdi Toldy, s mond "beéred
Még te jámbor Bidsov, eggyel is.
Jőj csak, ott a part alá taszítva
Két hajócska áll és vár reánk.
Jőj: Csepel még megbir két csatázót,
Hol csak ég, föld s víz leszen tanúnk."
Mennek és hajóba lépve gyorsan
Érik a szigetnek partjait.
Toldy száll előbb ki, s visszarúgván
A zajos habokba csolnakát:
"Egynek itten veszni kell ma" úgymond,
"S egy vitéznek egy hajó elég."
Hallja Bidsov, s döbbenésre mozdul
Durva vért alatt is vad szive,
Mégis eltitkolja, és kijutván
Gőgösen száll bajra Toldyval.
Összecsapnak föllobbant haraggal,
Mint Krivánnak bércén két vihar,
S messze hallik már vad csattogások,
Messze villog fegyverök vasa.
Bidsov összehúzott könnyű testtel
Lopva áll szurásra rést keres,
S bizva fegyverében, s gyorsasága
S annyi győzödelme híriben,
Jobbra, balra méri vad csapásit,
S csalja a vivó társ gondjait.
Toldy mint erős sas fellegéből,
Visszatarthatatlan vág elő:
Nem marasztja őt csalárd kerengés,
Nem csapás, ha száz kar sujtja is.
Álljon útban ég, föld: ő kitolja,
Vagy keresztül rontja rajt' magát.
Így rohan, s már bomladozva lógnak
Bidsovon páncéla rongyai,
És magyar kard élétől hasítva
Mély sebekre nyílnak tagjai.
Bidsov is már jobb erővel és nem
Gyáva fortéllyal szabadkozik:
Szerte-széllel omlanak csapásai,
S társa balján vért ereszt vasa.
De halállal csattog már fölötte
Toldy kardja: reng a réz sisak,
És kicsengvén izzadó fejéből
A magas fű s gaz közé esik.
Toldy hévvel űzi győzedelmét,
S a cseh hőst most úgy arcon szegi,
Hogy hajától állig megszakadva
Vérnyilással ketté száll feje,
S a fejetlen test is összerogyván,
Durva lelkét nyögve adja ki.
Aggva gyötrelemben, félelemben
A leány a túl parton vigyáz:
Hallja néha a csatajt, kilátja
Néha fák alól a villogást,
S mindenik csillámlás megriasztja,
Minden zajra megdöbben szive.
Végre látja Toldyt jőni gyorsan
Győzödelmi jellel vállain,
S aggodalma oszlik, mint az éji
Lengeteg köd nap derűltekor.
Már dagályos hátán hozza büszkén
A szerelmes győzőt a Duna:
Sziv-epedve jő már anyja is.
Toldy égő győzödelmi szemmel
Nézi esdeklőleg a leányt.
Ez szelíden elsimúl ölében,
Mint kegyesség nyájas angyala,
S csendes elmerűlő pillanattal,
Önti el szerelme bájait.
A fiatlan bús anyának e víg
Látományra új reménye kél:
Kezd derűlni képén a komorság,
S régi búját új öröm lepi.
Udeg mese: Baja-Mafa meg Dzsenku-Mafa
Réges-régen élt egy gazdag ember. Baja-Mafának hívták. Mellette egy szegény ember ütötte fel a viskóját. Dzsenku-Mafa volt a neve. Rossz volt az élete Dzsenku-Mafának. Éhezett, nem volt ruhája. Sokat szenvedett. A gazdaghoz szégyellt fordulni. A gazdag se ment hozzá, meg se akarta látni. Így éltek. Egy este a szegény ember azt mondta a feleségének:
- Holnap kora reggel kimegyek az erdőbe. Tégy a tarisznyámba lepényt, tűzszerszámot meg egy nyírfabögrét.
Úgy tett az asszony, ahogy at ember kérte. Dzsenku-Mafa kora reggel felkelt, gyorsan felöltözött. A lepényt, a bögrét meg a tűzszerszámot a köntöse alá rejtette. Elindult a folyó partján, ment, mendegélt. Egyszer csak hallja, hogy megreccsen a jég, elsötétül a víz. Pára szállt fel a folyóból. Éppen ott állt meg Dzsenku-Mafa, ahol magasabb volt a part. Galagonyabogyót dugott az orrlyukába, és lefeküdt a földre. Fekve maradt. Akkor ért oda Tuksza, a vén nyúl. Sokáig futkosott Dzsenku-Mafa körül, nézegette, szaglászta, aztán elkiáltotta magát:
- Füzesek nyulai, fussatok ide! Nézzük meg, mi ölte meg az öreget! Fenyvesek nyulai, siessetek! Nyíresek nyulai, ti is szaladjatok! Meghalt a szegény öregapó!
Odafutott minden nyúl. Vizsgálódni kezdtek: mitől halt meg az öreg? Azt mondta Tuksza:
- Éhen nem halhatott, mert van nála lepény. Meg sem fagyhatott, mert tűzszerszámot is hozott magával. Szomjan sem veszhetett, mert van bögréje. Menjünk el az anyókához, szóljunk neki!
Tuksza elszaladt Dzsenku-Mafa feleségéhez, és mindent elmondott neki. Az öregasszony nem hitte a szavát. Azt mondta Tukszának:
- Reggel még semmi baja sem volt. Hogy halhatott volna meg? Biztosan ti magatok öltétek meg. Ha pedig nem ti öltétek meg, hozzátok ide.
Eliramodott Tuksza. Összehívta a nyulakat, a füzesek, a fenyvesek, a nyíresek nyulait. Egybesereglettek a nyulak, igen sokan voltak. El akarták vonszolni az öreget. Egyik a kezét húzta, másik a lábát. Ez a szakállát ragadta meg, az a fülét, vonszolták, cipelték az öreget a kunyhója felé. Oda is értek vele. Kiszaladt elébük az öregasszony, azt kiáltotta:
- Hozzátok be a kunyhóba, gyertek be ti is, tüstént hideg szél támad, jól be kell zárkózni!
A nyulak beszaladtak a kunyhóba. Dzsenku-Mafa akkor talpra ugrott, és csépelni kezdte a nyulakat. Mind egy szálig agyonverte őket, csak eggyel nem bírt, a fehér szőrű, gömbölyű Bomboléval. Az öregasszony agyon akarta ütni a piszkavassal, de nem találta el, csak a fülét. Fekete lett a nyúl füle. Bombole kiugrott a kunyhóból, és visszamenekült az erdőbe. Dzsenku-Mafa rárivallt az asszonyra:
- Minek engedted ki? Most majd elmondja a többi nyúlnak...
Dzsenku-Mafa meg a felesége egész este a nyulakat zsigerelték, nyúzták, főzték a húsát. Sokat megfőztek. Azt mondta akkor Dzsenku-Mafa:
- Eredj, anyóka, hívd vendégül a gazdagot!
Jött Baja-Mafa, látta, mennyi nyula van a szegény embernek. Igen elcsodálkozott. Azt kérdezte:
- Hol ejtettél ennyi nyulat, Dzsenku-Mafa?
Azt felelte Dzsenku-Mafa:
- Az erdőbe mentem, folyó partján jártam, egyszer csak megreccsent a jég, elsötétült a víz. Pára szállt a folyóból. Éppen ott álltam meg, ahol magas a part. Galagonyabogyót dugtam az orromba és lefeküdtem.
Dzsenku-Mafa rendre elmondott mindent. Baja-Mafa kapzsi ember volt. Hazament, és azt mondta a feleségének:
- A szegény ember sok nyulat ejtett. Nekünk még többet kell ejtenünk. Tégy a tarisznyámba lepényt, tűzszerszámot meg egy nyírfabögrét. Kora reggel kimegyek az erdőbe.
Az asszony úgy tett, ahogy az ember kérte. Baja-Mafa kora reggel felkelt, gyorsan felöltözött. A lepényt, a tűzszerszámot meg a nyírfabögrét köntöse alá rejtette. Elindult a folyó partján, ment, mendegélt. Megtalálta azt a helyet ahol megrepedt a jég. Lefeküdt a földre, galagonyabogyót dugott az orrába, és nem mozdult.
Odaszaladt hozzá egy nyúl, körül futkosta, sokáig nézte, aztán odakiabálta társait:
- Füzesek nyulai, fussatok ide! Nézzük meg, mi ölte meg az öreget! Fenyvesek nyulai, siessetek! Nyíresek nyulai: ti is szaladjatok! Meghalt a gazdag öreg.
Odasereglettek a nyulak. Vizsgálgatták: mitől halhatott meg az öregember?
Azt mondta az egyik nyúl:
- Éhen nem halhatott, mert van nála lepény. Meg se fagyhatott, mert tűzszerszámot is hozott magával. Szomjan se veszhetett, mert van bögréje. Menjünk el anyókához, szóljunk neki!
Elment a nyúl Baja-Mafa feleségéhez, és mindent elmondott neki. Megmérgesedett az öregasszony. Azt mondta:
- Biztosan magatok öltétek meg! Ha pedig nem ti öltétek meg, hozzátok ide!
A nyúl visszafutott az erdőbe. Összehívta a nyulakat, a füzesek, a fenyvesek, a nyíresek nyulait. Egybesereglettek a nyulak, el akarták vonszolni az öreget. Éppen húzni kezdték, amikor odaért a fekete fülű Bombole. Azt kiáltotta nekik:
- Nyulak! Ne vigyétek haza! Agyon akar verni mindnyájatokat! Én tudom!
Szétfutottak a nyulak. Baja-Mafa megdühödött, felállt, és agyon akarta verni őket. De csak kettőt tudott megfogni, a több már elszaladt.
Baja-Mafa elindult hazafelé. Majdnem sírt dühében.
- Ravaszsággal csinálta ezt a szegény ember! Betanította a nyulakat. Engem majd agyon nem vertek. Csoda, hogy életben maradtam Bele akartak lökni a folyóba!
Telt, múlt az idő Dzsenku-Mafa meg a felesége már megettek minden húst. Megint nem volt mit enniük. A gazdaghoz nem mertek fordulni. Nagyon haragudott rájuk Baja-Mafa, régi adósságokat emlegetett, mindent előszámlált, az utolsó kutyáját is el akarta venni a szegénytől. Dzsenku-Mafa sokat törte fejét, mi legyen, hogy legyen. Egyik este azt mondta a feleségének:
- Gyűjts nekem, asszony, jó sok fenyőgyantát. Madárlépet kell főzni. Holnap kimegyek az erdőbe.
Úgy is tettek, jó sok lépet főztek, Dzsenku-Mafa kora reggel kiment az erdőbe. Látott ott egy nagy fát. Sok madár ült az ágain. Amikor Dzsenku-Mafa a közelükbe ért, a madarak riadtan repültek fel.
Dzsenku-Mafa akkor felmászott a fa tetejére, vitte a lépet is. Egyre lejjebb mászott, és bekente a ragadós léppel az ágakat, a fatörzset, egészen a földig. Aztán kiabált, fütyült, hogy visszacsalogassa a madarakat. Vissza is szállt a sok madár. Rátelepedtek az ágakra, s ott is maradtak- ottragadtak. Úgy ellepték a fát, mint a szúnyogok. Dzsenku-Mafa leszedte őket, tarisznyájába gyűjtötte, hazavitte. Örült az anyóka! Megkopasztotta a sok madarat, levest főzött belőlük. Akkor azt mondta neki Dzsenku-Mafa:
- Eredj, anyóka, hívd vendégül a gazdagot!
Hívták a gazdagot, jött is Baja-Mafa. Leült, evett, s azt kérdezte:
- Hol fogtad ezt a sok madarat, Dzsenku-Mafa?
A szegény ember elmondott sorra mindent. Baja-Mafa hazament, és azt mondta a feleségének:
- A szegény ember sok madarat fogott. Nekünk még többet kell fognunk. Főzz nekem lépet. Holnap kimegyek az erdőbe.
Úgy tett az asszony, ahogy az ura mondta. Baja-Mafa kiment az erdőbe. Meglátta a nagy fát. Sok madár ült az ágain. Riadtan repültek fel, amikor a gazdag a közelükbe ért. Baja-Mafa akkor elkezdte kenni a fát. Alul kezdte, egyre magasabbra mászott, egyre följebb kapaszkodott, kent, kente az ágakat. Amikor elkészült, felült a fa csúcsára, és hívogatni kezdte a madarakat. Azok vissza is szálltak, oda is ragadtak. Baja-Mafa akkor le akart mászni, de nem tudott. Maga is odaragadt a fára. Kiabált, hívta a feleségét:
- Segíts, anyóka! Ideragadtam a fához!
Szaladt az öregasszony, felmászott a fára, ő is odaragadt. Akkor a kutyájukat hívogatták, hogy segítene rajtuk:
- Guvasza, Guvasza! Gyere, segíts rajtunk,ideragadtunk!
Odaszaladt Guvasza, felugrott a fára, de ő is ottragadt.
Baja-Mafa ült a legmagasabbik ágon. Alatta a felesége. Legalul a kutyájuk. Baja-Mafa akkor a szegény embert hívta segítségül:
- Hé, Dzsenku-Mafa! Gyere ide! Segíts rajtunk! Nem ereszt a fa!
Dzsenku-Mafa meghallotta, jót nevetett magában. Azt kiáltotta:
- Maradj csak a fán, Baja-Mafa. Gazdag voltál, nem hagytál élni, előszámláltad minden adósságomat! Maradj, ahol vagy! Mindig telhetetlen voltál! Most legalább nem lesz szükséged semmire!
Így maradt fenn Baja-Mafa a fán, így ragadt ott a felesége, így ragadt ott Guvasza. Elpusztultak, megszáradtak, gömbölyű kis bütykökké zsugorodtak. Azóta nőnek bütykök a faágakon.
/Átdolgozta: Rab Zsuzsa/
Jean de Sponde: Számold meg napjaid
Számold meg napjaid: az elmúlt napok
holtak számodra rég, s melyek most vannak útban,
halni tolonganak kibomló hajnalukban.
Életünk fele már éltünkben halott.
Az a sok hiu vágy, az a sok kusza bog,
az önhitt szív, melyet karolnál tébolyultan,
a gőgös kar,melyért szívedben annyi bú van,
nyögni és vallani mind a Halálnak fog.
Utadra szikla és hullám ezer sötétül,
vitézül törsz nekik, de hajh, hiába, végül
mégis zsákmányul ejt a zátony és a hab:
vár már az óra rád, leskődnek már a percek,
hóhérokká fajult dajkái életednek,
mely kínok közt telik, s nyugodt halált se kap.
/Ford.: Illyés Gyula/
/Forrás: Klasszikus francia költők/
Jean-Baptiste Chassignet: Mi az élet
Mi az élet, tudod? Kanyargós úton át
vonulni szüntelen, lábadat összevérzed,
térded roskadozik, lankadni kezd a lépted,
és fakóvá teszi ajkad a szomjúság.
Időnkint elmarad mellőled egy barát,
másokat eltemetsz: hol a kínszenvedésnek
árján kelsz át, hol egy zord szikla áll elébed,
s lábad a sóhajok rideg szirtjére hág...
Ily útvesztőkön át kell megfutnunk a révig
pályánkat, s a riadt hőkölés mit sem ér itt:
a halál szorosan a nyomunkban halad.
Ha szabódunk: az Úr haragja vonszol arra:
ha viszont engedünk: vezetőnk lesz a karja:
s inkább vezessenek, mint hogy vonszoljanak.
/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/
Jean-Baptiste Chassignet: Egy hullámzó folyó partjára
Egy hullámzó folyó partjára ülj le szépen
s nézd el, amint örök sodrával elsiet:
fut, hömpölyög az ár, fodrot fodorra vet,
úgy rójja szüntelen nedves útját a réten.
De az első habot nem látod soha mégsem,
azt, mely valaha folyt: cseréli a vizet,
naponta elfolyik, és mégis ugyanegy
folyónak nevezed, s mindig egyforma néven.
Így változunk mi is: izmunkban az erő
holnap már nem olyan, mint ma volt, az idő
egyre csökkenti, és szegény testünk elernyed.
De egyformán kisér holtomiglan nevem,
s bár ma nem az vagyok, aki tegnap velem
elmúlva élt, azért csak ugyanúgy neveznek.
/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/
