Gárdonyi Géza: A hópehely
A föld az éjjel csonttá fagyott. A nap is mintha fázott volna, nem mert kibújni a felhők közül. Csak egy tányérforma, világos foltról látszott, hogy merre jár.
Reggel nyolc óra felé mintha egy fehér tollpihécske szállt volna el az ablakom előtt. Aztán egy második, harmadik fehér pehely. Aztán bő omlásnak indult nagy, kavargó pelyhekben a szürke felhők terhe: az első hó.
Az ablaknál álltam és pipáztam. A kiskapu meg-megkattant. A folyosón gyerekcsizmák sűrűn kopogtak.
- Esik a hó! - kiáltozták egymásnak odakünn. A Barcza gyerek ki is nyújtotta a kezét, és elfogott egy pelyhet. Be akarta hozni markában az iskolába.
Hanem itt, hogy engem megláttak, elcsöndesültek. Szótlanul ültek a helyükre. Piros arcok, piros fülek és egymásra mosolygó szemek. Lám, mindennek lehet örülni, még a hóesésnek is!
Az örömük engem is megvidámított. Milyen bohó a gyermek! S micsoda érzékeny a lelke minden változás iránt! Az ő lelkük olyan, mint valami finom kis gép, amely erős munkára nem való, de minden csekélységre megperdülnek a kerekei. Nekik merőben más a világuk, mint a miénk. A mi nagy dolgaink nekik semmiségek, és amik nekünk semmiségek, azok nekik nagy valamik. A gyermek kacag olyanokon, amiken mi nem is mosolygunk: és sír olyanokon, amiken mi a homlokunkat sem ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy cserebogár, egy botlás, idegen öltözet: nevet rajta. És sír, ha a tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán ha sírás közben valami kellemesen hat rá, akkor a könnyein át mosolyog.
Ahogy végigpillantok az iskolán, látom, hogy a második pad elején még mindig üres a hely.
A kis Kovács Rozi ülne ottan, a részeges Alsó-Kovács leánykája. Egy mosolygó szemű, fehér egér. Ő az első a padban. Abban a padban ő vizsgálja meg minden reggel, hogy tiszta-e mindenkinek a keze, nincs-e pehely valakinek a haján, és hogy megírta-e mindenki otthon a feladatot. Hát ez nagy tisztesség.
A minap egy délután új szomszédot kapott. A fülébe sugdosott, és nevetgélt rajta. Mit tudnak sugdosni az ilyen kisleányok? Mit mosolyognak? Mit nevetnek?
Semmiségeket.
Meg kellett szólítanom. A megszólítás nem ritka ügy az iskolában: de aztán másodszor meg ne szólítsam aznap! - ezt is tudják a gyerekek.
Hanem biz az én Rozimat annyira izgatta a kedves új szomszéd, hogy másodszor is meg kellett szólítanom. Azt mondtam neki, hogy tanítás után maradjon az iskolában. Akkor a mosolygó kék szemek aggódó kék szemekre változtak. Komoly maradt.
Tanítás után kikísértem a gyerekeket a kapun. Egyet sétáltam az udvaron. Aztán visszatértem a fogolyhoz. Ült a helyén a második padban, az első helyen, és fél könyékre támaszkodva, aggodalmas arccal nézett ki az égre. Leültem az asztalomhoz, és magam elé szólítottam.
- Gyere ide.
Megállt előttem, és lesütötte a szemét. Nem szólok azonnal. Jobban beszél énnálam a saját szíve. Ó, mert az ilyen foltos ruhájú kis teremtésnek is éppen olyan a szíve, mint a bársonyba öltözött grófleánykáé. A gyermekarc meg a gyermekszív: ezt a teremtő egyenlően porciózta szét az emberek között.
Milyen finom az arca ennek a kis parasztgyermeknek! Milyen nagy, tiszta kék a szeme! Milyen finom vonalú az orrocskája! Milyen hullámos rajzú a kis piros ajka! S milyen veleszületett bájos a fejének minden mozdulata! Ha véletlenül párizsi házban születik, gyönyörűsége volna a szalonoknak.
De haj, az emberi lélek is úgy száll a földre, mint a hópehely! A kegyetlen véletlenség ideejtette őt a részeges Alsó-Kovács hajlékába. A ruhája csak az, ami a nyáron volt: vörös babos, kénszínű kartonrékli és színehagyott, kék szoknyácska. Csupa folt és varrás. Cipője meg nincs is. Nem is volt soha. Nem is lesz soha. A havon is mezítláb fog futni, mint még valami öt társa. S így nő fel hajadonná.
De nekem szigorúnak kell lennem, mert a csöndesség az első törvény az iskolában.
- Mit fogadtál a minap ezen a helyen?
Állt előttem némán, színtelen arccal, szemét lesütötten.
- Jó voltál-e ma?
- Nem - rebegi halványan.
- Megérdemled-e, hogy azon a helyen ülj?
- Nem - suttogja alig hallhatóan.
- Holnaptól kezdve mást ültetek oda. Mást. Mert én téged nem szeretlek!
Az arcán nem látszott semmi változás. Ám én tudom, hogy az a szó úgy szíven csapta őt, mintha vasvesszővel sújtottam volna rája.
Eltámolyog. Mikor kilép az ajtón, föl is emeli künn a kis rongyos, kék vászonkötényt a szeméhez.
Másnap nem jött el. Egy fiúcska, akit elküldtem az anyjához, azzal a hírrel tért vissza, hogy a leánykát reggel, mikor iskolába akart jönni, valami kutya belekergette a patakba, s hogy mikorra hazaért, a ruha zörgősre fagyott a testén.
Hát mondom, így eszembe jutott a kis Kovács Rozi. És nézem eközben a havazást. Nem telik belé negyedóra, már fehér a föld. A virágkórók bundába öltöztek. A háztetők fehér paplannal vannak letakarva. A szilvafák olyanok, mint tavasszal, amikor virágoznak.
Amióta beteg az a leányka, mindennap elküldök egy gyereket, hogy kérdezze meg a nevemben: hogyan van?
Ma délben a Gál gyerek volt ott. Azzal a hírrel tért vissza, hogy Rozika már nem tud szólni se.
Fogom a kalapomat, botomat. Megyek át a patakon, a falu alsó részén. Az úton találkozom Alsó-Kováccsal. Ott támogatja fél vállal a keresztet. A sapkája a hóban, a ködmene nyitva: kilátszik a meztelen melle az inge alól.
- Hát kend most is részeg? - kérdem tőle.
Rám emeli zavaros két szemét, és néz. De persze nem lát.
- Én, részeg? - mondja rozsdás hangon. - Inni ittam, de részeg nem vagyok!
- Hiszen alig áll a lábán, szerencsétlen!
- Az se igaz, mer állok! - mondja mutatóujját fölemelve.
- Nem tudja, hogy beteg a leánya?
- Azt is tudom! - mondja a fejével bután bólintva. - Majd meggyógyítja a jaó Isten!
No, ezzel nem lehet beszélni.
Ahogy a kapuhoz érek, visszapillantok rája. Hát már akkor négykézláb áll a hóban. Bizonyosan a süvegét akarja fölvenni.
A leányka ott fekszik az ablaknál. Egy sokszorosan foltozott, kockás kék dunyhával van mellig betakarva. Hanyatt fekszik. A két keze a dunyhán. A szeme bezárva. Fekszik mozdulatlanul. Az anyja ott sírdogál az ágyfejre borulva.
- Ébren van? - kérdezem halkan.
Az asszony bólint.
- Ébren.
A hangomra a leányka fölnyitja a szemét. Mind a két kezét fölemelve nyújtja felém. Én aztán összefogom mind a két kezét, és belesimogatom a tenyerembe.
- Rozika - mondom -, megösmersz, ugye?
Szemének egy mély behunyásával jelzi, hogy ismer.
- Tudom, hogy nem tudsz szólni, de majd tudsz, ha meggyógyulsz.
Istenem a te sok szomorúságod közt nincs a világon semmi se szomorúbb, mint a beteg gyermek arca!
- Látod, eljöttem - mondom tovább. - Ha én beteg leszek, eljössz-e te is? Meglátogatod-e a tanítódat?
A szeme behunyásával jelzi, hogy eljön.
- A helyeden nem ül ám senki. Nem. Addig, míg fekszel, nem szabad odaülni senkinek. Akkor megint te ülsz ott, Rozika. Te ülsz ottan. Csöndes leszel, és szófogadó. A te tanítód mindig szeret téged.
Szomorú, kék szeme könnyesen, boldogan néz reám...
Estefelé diktálásra írtak a gyerekek, mikor az ablakom alatt nagy lépésekkel a bakter ment el. A fején fekete báránybőr süveg, a szájában füstölgő pipa. Ment a templom felé.
Nem tudtam tovább beszélni. Istenes Imrének intettem, hogy diktáljon tovább. A gyerek fölkelt, és egyik kezében a könyvet tartva, másik kezével szokása szerint a tarisznyaszíjat fogdosva diktálta a szavakat.
Egyszer aztán megcsendül a lélekharang. Imre elhallgat. Az iskolán mintha hűs szélfuvalom szállana át. Mélységes csönd. És minden gyerek elnyíló szemmel bámul fel énreám.
Szláv rege: Mióta állnak mai helyükön a máramarosi hegyek
A világ teremtésekor még minden másképpen volt, mint ma, a máramarosi hegyek sem ott álltak, ahol most, hanem egy kis sziget közepén, a világóceán távoli szegletében.
A Sátán viszont mióta világ a világ, haragudott a Jóistenre. Szeretett volna a helyébe kerülni, hogy egyedül ő uralkodjon a Földön.
El is határozta, letaszítja a Teremtőt a mennyből.
Istennek szokása volt, hogy aranyozott trónusán ülve délutánonként el-elszundított pár percre. A Sátán egy óvatlan pillanatban fellopakodott az égbe, s amikor a Jóisten álomra szenderült, nekifeszült a trónjának, s elkezdte löködni lefelé.
Észrevette ezt Mihály, Isten hűséges szolgája és őrzője, de mert a Sátán felett sem neki, sem senkinek az égiek közül nem volt hatalma, s a Teremtőt sem merte álmából fölverni, angyalaival nagy hirtelenében egyik leghatalmasabb hegyóriását, a máramarosi hegyeket tolta az Úr lefelé bucskázó trónja alá.
A Sátán löködte, taszigálta a trónt, de az hamarosan elakadt a hegy legmagasabb csúcsán a süppedő hóban. Elakadt s meg is feneklett. Erőlködött az Ördög, a szeme kigúvadt, izmai majd elpattantak. Mindhiába.
Lógó orral volt kénytelen lebotorkálni a mennyből.
Mire a Jóisten kialudta magát, szolgái is elkészültek az új trónussal a mennyben. Ám az Úr a régit sem hagyta tűzre vetni. Amikor oiyan a kedve, azóta is a máramarosi hegyek csúcsáról, régi trónján ülve gyönyörködik a világban.
/Ford.: Zékány Éva/
Endre Károly: Temesvár
Kilencszer annyi éved telt el,
mint lepergetett életem.
Hány kéz rombolt le s hány emelt fel,
míg bölcsőt tárhattál nekem.
S kilencszer ennyi év alatt
mennyi mozgalmas pillanat,
csodás és rót és felemás,
ölelés, ölés, zuhanás...
Lehet-e hinni, hogy csak ennyi?
Boldogulni és tönkremenni
mily parányi történelem -
S nem tanultál meg jobbnak lenni.
Hidd el, testvérem, s tarts velem,
- erre tanít meg a jelen -
mindnyájunkért kell lenni s tenni.
Salamon László: Szülővárosom
Vonatunk széles völgyben fut már,
közeleg szülővárosom,
a messzeségből idelátszik
már egy-egy gyárkémény, torony.
A hasas domb zárt glédája
feszesen áll, némán figyel,
kövér füvén a hímes rétnek
ménes és birkanyáj legel.
Még néhány perc és áthaladunk
a Kőrös-hídján - ott a nap
aranya csillan a tetőkön,
a vizen ezüstlik a hab.
Szép szülővárosom ez: Várad.
Minden zugát jól ismerem,
itt voltam ifju, itt lobbant fel
bennem az első szerelem.
Anyám szeme itt sugározta
reám jóságos melegét,
itt olvastam diákos lázzal
a Holnap első kötetét.
Itt láttam poros utcácskákon
Juhász Gyulát bolyongani,
és itt hallottam élőszóval
Adyt versekben vallani.
A munkásosztály igazáról
először itt beszélt nekem
Balogh bácsi, a cipészmunkás,
a jövőbe szerelmesen.
Itt láttam lengni lobogóid,
proletárforradalom! Itt
álmodtam telt, forrongó szívvel
egy szebb világnak álmait.
Anyámat innen hurcolták el
a szörnyű kannibálkezek...
Örömöt s bánatot kavar fel
bennem a friss emlékezet.
De percig csak, s már a jelen
fogja meg biztatón kezem:
én, egykori rab, szabad szívvel
állok most szülőföldemen.
Mindig szerettem ezt a várost,
s nem voltam hozzá hűtelen,
de betelt álmaim fényében
most még forróbban szeretem.
Reményik Sándor: Egeres körül
Egeres...a táj egyre otthonabb,
Otthonibb színű a föld az ég.
S már látom a vas-polip-karokat -
A magasfeszültségű vezeték
Városom felé, rajtuk át halad.
Szikár, merész acél-madárijesztők,
Hegy-völgyön át dombról dombra szökellők.
Kézről kézre adják az áramot,
Mely itt fejlődik s innen indul el
Erdélyi erőkkel itt telítődik
És meg nem áll a "kincses" háztetőkig.
Egeres...otthon az én kicsi lámpám
Verset bevilágító sugár-köre
Innen ered. Fénynek és költeménynek
Itt van talán a rejtett gyökere.
Nyár van. Vonatom még csak nem is lassít
Áramfejlesztő Egeresnek táján.
De töprengésnek téli éjszakáján
Egeres lát el engem titkos fénnyel,
S ahogy száguldok, megtelik itt lelkem
Magasfeszültséggel.
Radnóti Miklós: Mese a szomorúfűzfáról
Él Tápé felé a Tiszaparton egy szomorúfűzfa. Ha nagyon csillagos az ég éjjel és világítanak is a csillagok, akkor ráér a hold, fölül a fűzfa tetejére, kinyújtja a nyelvét és hintázva pihen. És nevetve kéri ilyenkor a fűzfát:
- Meséld el nékem, hogy mért vagy haragos és mért vagy szomorú.
A fűzfa már sokszor elmesélte az arany holdnak, hogy miért szomorú, mert sokszor csillagos nagyon az ég és sokszor ér rá hintázni a hold. De a mese végén mindig kinevette a fűzfát, megnyomorította az ágait, és otthagyta. Haragudott is rá nagyon a fűzfa.
Az utolsó években már nem is mesélt, hanem haragosan a vízbe nézett, és visszanyelvelt:
- Nem mesélek semmit! Ha nem mégy le rólam, ledoblak a vízbe.
Az arany hold nevetett és még jobban megülte a fűzet. A fűzfa összeszedte minden erejét, hogy csak úgy ropogott, de a hold erősebb volt mindig. Nem esett be a vízbe.
De évről évre jobban kell megülnie a fűzfát, mert az folyton mérgesebb és erősebb lesz.
Tavaly, egy éjjel, mikor nagyon világítottak a csillagok, már kapaszkodnia is kellett, hogy le ne essék.
De egyszer le fogja dobni majd, és az aranyhold a vízbe fog esni.
Nekem elmesélte egyszer a tápéi fűzfa, hogy miért szomorú ő s a többi fűzfák, és én nem nevettem ki, mint a hold.
Elmondom, jó?
Régen történt nagyon, hogy egy fűzfa volt még csak Magyarországon. És ez a fűzfa nem volt még olyan, mint a mai fűzfák. Nem borultak úgy le az ágai, szép egyenes fa volt, és az égre nézett, nem a földre. A Duna partján élt, de, mondom, sose nézett a vízbe. És ez a fűzfa beleszeretett egy cseresznyefalányba, akinek szép derekát fehérre meszelték, nehogy megmásszák a férgek, és egy gazda kertjében élt, aki nagyon szerette az arany holdat. Büszke volt a cseresznyefalány a derekára és arra, hogy a kerítés mögött élt s a gazda szedte le a rossz leveleit. És arra, hogy minden évben, új fehér szoknyát kapott a derekára. Rá sem hederített a fűzre, aki szerelmes csókjait küldte neki széjjel. Pedig nagyon szerelmes volt a fűzfa és nyugta sem volt már sem éjjel, sem nappal a szerelemtől. Folyton mozgatta ágait, és nem bírt megmaradni a helyén. Egyszer egy éjjel kilépett gyökereivel a földből és elindult a cseresznyefalányhoz. Kicsit poros lett, ahogy gyalogolt az országúton, de azért fölszegett fejjel állított be a gazda kertjébe.
A cseresznyefalány aludt. Fölébresztette.
- Hogy tudtál ide bejönni? - súgott rá haraggal a cseresznyefalány.
- A kertajtón, arra való az ajtó! - felelte a fűzfa, és szerelmesen beleengedte a gyökereit a földbe.
- Arra való az ajtó, de nem neked, hanem a gazdának! Mars! - húzta ki meszelt derekát a büszke cseresznyefalány.
De a fűzfa megrázta a fejét.
- Azért jöttem, hogy elvigyelek. Nem akarsz a feleségem lenni?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert szegény vagy. Nincs ilyen szép fehér derekad, mint nekem és nincs gyümölcsöd sem és rossz szagú is vagy - mondta büszkén a cseresznyefalány -, és nem is lesz soha sem! Nem lesz soha ehető gyümölcsöd! Miért vagy ilyen szegény?
- Mi is olyanok vagyunk és vannak olyanok sokan még, akik szegénynek születtünk. Mi nem tehetünk erről - felelte csöndesen a fűzfa -, de azért szeretsz, ugye? - és kitárta feléje a karját.
- Nem szeretlek! - lökte meg a cseresznyefalány -, mondd, mindig ilyen szegények lesztek? A jóistenke majd megsegít, ugye?
- Nem hiszem, lehet - hajtotta le fejét a fűzfa -, lehet, hogy segít. De egy testvérünk már megpróbálta egyszer. Összegyűjtött minket és megindult velünk. Szép, erős fűzfa volt, csak úgy zengett, ha átfújt rajta a szél!
- És mi történt vele? - kérdezte izgatottan a cseresznyefalány.
A fűzfa még jobban lehajtotta a fejét.
- Megégették. Megégették máglyán a kerti fák. Jó, nedves húsa pattogott a lángok között és elfeketedett.
- A kerti fák égették meg? - kérdezte remegő hangon a cseresznyefalány.
- Igen, a kerti fák - mondta a fűzfa, de szemében nem volt harag, csak Szerelem.
- Biztos jól tették akkor! Takarodj! Vagy felébresztem a gazdát és téged is megéget! - kiabálta a cseresznyefalány.
- Várj - kérlelte a fűzfa -, várj egy kicsit!
Összeszedte minden erejét, fölnyúlt kezével az égre és leszedte onnan az arany holdat.
- Látod, neked adom - nyújtotta mosolyogva cseresznyefalány felé, és az arany hold röggé változott az ujjai közt.
A cseresznyefalány nevetett, s a fűzfa fáradtan dobta le a rögöt, és lecsüngő fejjel indult vissza a Duna felé.
Közben megcsapta a füveket a harmat, és csatakosan, sárosan ért el régi helyére. Fáradtan hajtotta fejét a víz fölé, a haja előre hullott, kicsit bele is lógott a vízbe, de nem törődött vele, csak keservesen sírt.
Így mesélte el nekem egyszer a fűzfa.
És azóta nagyon sok-sok év elmúlt. És minden fűzfák ezért sírnak és ezért szomorúak.
A cseresznyefalány és a megégetett testvér miatt. Inkább jobban a cseresznyefalány miatt. De mostanában már hogyha azt hiszik, senki sem látja őket, megszárítják a könnyeiket, kinyújtják a derekukat és fölemelik a fejüket.
Meglestem.
És ha meglovagolja őket a hold, már nem mozdulnak és nem beszélgetnek vele. Gyűjtik az erőt. És le fogják dobni az arany holdat. És összegyülekeznek majd, és nem fognak sírni. Azt mondják majd egyszer:
- A mi életünk is gyümölccsel áldott.
És akkor, ha víz fölé hajolnak, látni fogják, hogy az ő életük is gyümölccsel áldott.
Sinka István: Szilfa
Áll egy szilfa Fehérháton.
Már csak a szivemmel látom.
Rengését is - csak érzem.
Pillangói, kék lepkéi
s szomorúságom estéi.
Istenem, be kár, hogy jönnek,
százszor nem adhatok könnyet.
Angyalaim, lám elhagynak
s kell a könnyem önmagamnak.
Mosdóvízért tűzben járok,
törülközőm lánggá válott.
Álljon magában a szilfa,
s nézzen szárazon a síkra.
Majd ha szárazon meglátják,
szekérkeréknek kivágják.
S úgy mint én, hol nincsen lábnyom,
fut majd sírva az országon.
Sinka István: Jó a Drávának is...
Kék a Dráva vize,
sárga az alkonyat,
s feketének hivják
az én bánatomat.
Ám az alkonyatnak
jó: a szinét veti
s akkor is szúnyog és
dongó dalol neki.
Jó a Drávának is:
vize köddé válhat -
csak az én bánatom
mindörökké bánat.
Sinka István: Csillagtalan nép...
Csillagtalan az éjszaka,
nincs a népemnek csillaga.
Holdja is bolyongó,
ki tudja, hova lett!
- Hej, nyugtalan nyugat
s mosolytalan kelet!
Dalolni kéne s maholnap
csak a szúnyogok dalolnak,
a Tisza elapad,
a Duna nem árad
- a mi bánatunknál
nincs más nagyobb bánat.
Csak egy szentünk volna oly nagy,
hogy megfordítaná a holdat.
Két kezibe venné
s útjának mentibe
beírná kínunkat
az ég felhőibe.
Tompa László: Céltalanul
Csak jönnek, mennek a napok,
Melyektől semmit sem kapok.
S melyeket én is mostohán
Eregetek egymás után.
Én őket ejtem el, - viszont
Ők engemet. S ez ennyi. Pont.
Pedig tudom: valami cél
Felé feszül mind, ami él.
Elnézek pelyhet, bogarat -:
Bennük is rezzen akarat.
Szél, felleg, fény nem céltalan -
Céltalan nincs más, csak magam.
Még meddig tart ez? Nem tudom.
De már e játék torz nagyon.
...Hát aki célok és csodák
Világán úr vagy, tégy csodát!
Tedd meg, hogy tudjon valami
Engemet is még ajzani.
Vagy ha nincs ilyen: ints legott,
S nyom nélkül irts ki, mint gyomot!
Tompa László: Emlék
Én nem tudom: mit érhetek.
Jó, rossz vagyok-e? Nem tudom,
Csak, hogy vívódtam eleget.
Az eredmény: a semminél
Alig több...igaz! De nagyon
Terhes volt az út, s fönt a cél!
Sok rút lökés ért, orv, kemény -
De farkasok között azért
Sohasem üvöltöttem én.
S még dőlhetnek újabb falak!
Széthullhat minden -: ez az egy
Mentségem, gőgöm megmarad.
S ez meg is tart! S bár múljak el:
Majd síromról is ködöt űz
Egy emlék, mely pártomra kel.
Egy kő, mely rólam kurta, zord
Szókkal ennyit mond: "Mételyes,
Csúf korban élt, de tiszta volt!"
Jánosi Zoltán: Egy madár emlékére
Záporok sörénye csattog.
Felhőkön villan a bánat.
Lángol a nyárfamenyasszony
fátylai feketén szállnak.
Gyöngymadár leveti tollát.
Sötéten jajdul a tűzbe,
szép szárnya remegő fáklya,
röptének sikoly a füstje.
Átzúg a megvakult égen
szél-sorsa: fekete vágta.
S a fényes döbbenet-éjben
porzik a szégyen utána.
Nagy István: Nem jöttél
Nem jöttél, hiába vártalak,
ugrottam pedig minden neszre,
nevedet kopogta valami,
leült a csönd a házereszre,
felsírt, rólad akart vallani,
de megfogta az éj varázsa,
a földig érő égi fáklya.
Helyette ezért én dalolok,
mert a csönd is mindig én vagyok,
én vagyok a fájó hallgatás,
szívedben a gyilkos robbanás,
a lélegzet a halál előtt,
és a lassan múló délelőtt,
éjszaka a gyötrő látomás,
alvó tenyérben simogatás,
csípődben a lázas izgalom,
csókok helye kedves arcodon,
én vagyok a fájó hallgatás,
és bennem lobog, mint a máglya
szép melled puha félhomálya.
Pósa Lajos: Dal a hazáról
Azt dalolja a kis madár
A virágos ágon:
Legszebb ország Magyarország
Ezen a világon.
Azt zúgja a Tisza, Duna
Hömpölygő hulláma:
Magyarország a világnak
Ékes koronája.
Azt ragyogja a csillag is
A csillagos égen:
Magyarország Tündérország
A földkerekségen.
Azt dobogja a szivemnek
Forró dobogása:
Áldott legyen a magyarok
Gyönyörű hazája!
Jókai Mór: A Burg fehér asszonya
Egy hamar elmúló zaj hallatszott tavaly a Burgban megjelent kísértetről, mely egy fehér asszony alakjában minden éjfélkor megjelent a császári könyvtár folyosóján a szegény silbakot agyonijesztgetni. A fehér asszony több éjjel egymás után kísértett a Burgban, míg egyszer aztán dementírozzák hivatalosan az egész lélekjárást. Mese volt az egész. Az élclapok eltemették.
Pedig hát ez nem volt mese, hanem tökéletes valóság.
Három nap egymás után megjelent egy fehérbe öltözött hölgyalak, márványfehér arccal, de jól kivehető vonásokkal, kezében egy lámpa, abban egy égő gyertya, melynek lángja lobog ugyan, de a falra világot nem vet: az alak a folyosó egyik ajtójától a másikig végighaladt, az őrt álló katona felhívására nem ügyelt, s a második ajtónál eltűnt. Másik éjjel az őr, miután kiáltására nem ügyelt, rá is lőtt az alakra: arra a kísértet nyom nélkül eltűnt. Harmadik éjjel két őrt állítottak ki: azok előtt is megjelent a rém: azok is kiabáltak rá: aztán keresztül-kasul lőtték, mire a fehér asszony nem tűnt el, megállt, és merően a szemük közé nézett. E kísértetnézéstől az egyik őr, egy izmos, erős morva vadász ájultan esett össze.
A negyedik nap után a Burgban szolgálattevő főhadnagy maga foglalta el a kísértetes őrállomást. Ez mint gavallér ember asszony ellen nem vitt magával puskát, pisztolyt, csak úgy kardosan állt a lesbe. Amint a tizenkét órát elkongta az István-templom harangja: ott állt előtte a fehér asszony, s elkezdett csendesen haladni. A tiszt bátor férfi volt, utánasietett, utolérte: abban a percben a fehér asszony visszafordult s a lámpát a tiszt arca elé tartá.
Erre a tiszt hozzákapott, hogy a kezét megragadja, a másik kezét pedig a fehér nő dereka körül fonta - akkor eltűnt a fehér asszony: a tiszt megfogta, és megölelte - a semmit.
Az eltűnés pillanatában úgy tetszett neki, mintha a fehér hölgy egy hideg csókot nyomott volna ajkára.
Mármost ha hiszünk egy múlt századbeli mousquetier tiszt lett volna, kötelessége lesz vala a kísértetcsóktól halálra betegedni és belehalni: minthogy azonban a mai időkben a katonatisztek kémiát és optikát is tanulnak, annálfogva a főhadnagy nem érte be azzal a kísértetlátással, hanem vizsgálódni kezdett a folyosó ajtajain, ablakain, s egyszer egy ablakán a folyosónak kitekintve észrevette, hogy a Burggal átellenes ház egy harmadik emeleti ablaka szokatlan fényesen ki van világítva. Rögtön lesietett az őrterembe, maga mellé vett két katonát, átment az átelleni házba, s kérdezé a házfelügyelőtől, hogy ki lakik ott, ahol az ablak ki van világítva? Egy fényképész. A tiszt rögtön sietett ennek a szállására, nem csengetett be, hanem betörette az ajtót, s szépen ott lepte az egész kísértetcsináló apparátust. A nagy tükörüveg táblát, melynek segélyével és villanyvilágítással a kísértetes nőalakot a Burg ablakán át annak folyosóján végigsétáltaták, sőt magát a fehér asszonyt is, akinek még akkor is be volt a képe mázolva krétával. De most már csakugyan megfoghatta, ha a csókjából nem kívánt is.
A dologból inquisitio lett: a fényképész azt a merész tréfát nem a maga mulatságából rendezte, hanem aztán annyi magas állású személy keveredett bele a vizsgálatba, hogy jónak látták azt abbahagyni, s az egész kísértethistóriát meghazudtolni.
Az ultramontán párt manővere volt az egész: ilyen együgyű hókuszpókusszal akarták az uralkodót a szabadelvű iránytól elfélemlíteni.
Azoknak, akik e dologról tudtak, meghagyatott, hogy ne beszéljenek róla. De hogy nem jól tartották meg a titkot, annak bizonysága az, hogy mi is megtudtuk.
Áprily Lajos: Kolozsvári éjjel
A kövezet akácvirágos,
holdfényben áll a sarki bolt.
S nem ismer rám a régi város,
a régi hold.
Kopott kövét a régi útnak
riasztó léptekkel verem.
Az akáclombok összesúgnak:
"Nem ismerem..."
Tárt ablakon az éjszakába
egy nóta száll, halk, mint az ősz.
S a dal és aki zongorázza,
nem ismerős.
Egy kertajtó kilincse moccan
és visszakoccan: " Idegen..."
S rá felbúg rég nem sírt jajokban
az idegem:
Holdas tetők, virághavas tér,
dalok, tüzek, csodák:
nem az enyém többé! - Ahasvér,
gyerünk tovább!
Áprily Lajos: A kor falára
Itt éltem én is. Rabkoszton, vizen.
Itt lázadoztam, itt zúzódtam össze.
Egy vak poroszló szárnyam és tüzem
e zord idő-cellába börtönözte.
De néha túl a rácsozott időn
csillagmezőket lobbantott a távol.
Szél jött és megtelt hervadó tüdőm
a végtelenség fényesillatával.
Olyankor ráztam gúzsos szárnyamat,
kitörtem volna óriás terekre.
S ősökre néztem, gazdag és szabad,
aranyformáló régi mesterekre.
S gondoltam rá, ki jő száz év után,
arcába tűz az új világ sugára.
S szent szánalommal méz majd vissza rám,
kortól kifosztott, koldus dédapára.
Tompa László: Régi út porában
Tavaszi égen
Fellegfodorkák - -
Játékos szellők
Erre sodorták.
Egy ilyen szelecske
Most port kavargat -
Meg-megszikrázik
Közte a felszállt
Hajnali harmat.
Lelkem is vígan
Vegyül a porba.
Kis falum útján
Tavaszi friss szél
Vigye, sodorja!
Odább repeső
Levelű nyárfák -
Öccsüket vissza
Beh sokan várták!
Nos itt vagyok - s itt
Egyéb is minden!
Hogy ennyi évvel
Így járjak itt, még
Magam se hittem.
De vasat tűzbe
Vethetsz -: nem ég el.
Csak megedződik
Baj közt a székely!
Így én is földet
Rengető orkán
Múltán is állok,
S dalolva állok,
Életem ormán.
Csoda ez, csoda,
Hogy lelkem annyi
Rossz nap után is
Dalos, töretlen
Tudott maradni!
Most rigó rikkant -
S rikkantok én is!
Jó ám a kedv, ha
Az ember vén is!
S nézem: ni, mind itt
A régi fecskék -
Vagy unokáik -
S már tudom: ez, ez
A végtelenség!
Helyettem is, ha
Magam kidőltem
Fiam, unokám
Már ott a körben!
S így láncolódik
Szemből-szem szembe...
S lánc nő, tánc lüktet,
Meg sem pihenve.
Az életet hát
Én is mit bánnám?! -
Van egy-egy nótám -
S tudom: olyan is
Akad, ki vár rám.
S ha nem? Legyen: nem! -
Úgyis jó mennem -
Betfalvi úton
Napfényörömben.
Mennem, csak mennem -
Míg lassan, lépve,
Megtérek ismét
Anyám elébe.
S kezére hullok:
- Légy százszor áldott:
Láthattam ezt a
Dicsért, gyalázott,
Visszás világot!
S szólhatok majd, ha
Érzem a véget:
Csak verj le, s áradj
Rajtam át, zúgva,
Mély tenger, élet!
Végtelen élet!
A Nibelungok kincse: Siegfried ifjúsága ( részlet)
Siegfried a német hagyomány szerint egy Rajna parti városkában született. Apja Siegmund király volt. Még kisgyermek volt Siegfried, amikor elhatározta, hogy dicsőséget, nevet szerez magának, megöli a pusztító szörnyeket, amelyek a békés embereket zaklatják.
Kora ifjúságában sok csodálatos kalandon ment keresztül. Kilencéves volt, mikor az erdőben egy kovácsmesterhez szegődött, hogy megtanulja mesterségét. A kovács a legnehezebb kalapácsot adta a kezébe, de a gyermek Siegfried olyan erővel ütötte a vasat, hogy az üllő is kettétört. Megijedt a kovács az ifjú hatalmas erejétől, s azon gondolkozott, hogyan szabadulhatna meg tanítványától. Elküldte hát az erdőbe, a szénégetőkhöz, mert tudta, hogy az erdőben egy borzasztó sárkány lakik, s remélte, hogy az végez Siegfrieddel.
Ment mendegélt Siegfried, de hamarosan szembe találta magát a sárkánnyal. Minthogy fegyvere nem volt, felragadott egy fatörzset, és azt vágta a szörnyeteghez. A sárkány riadtan menekült vissza a barlangba. Siegfried hatalmas máglyát hordott össze faágakból, s meggyújtotta a barlang bejárata előtt. A borzasztó vadállat, amely az embereknek sok kárt okozott, a fojtó füst miatt elhagyta barlangját, de nem tudott menekülni a máglya elől. A tűz megolvasztotta a sárkány páncélját, s a sárkányzsír kis patakként csordogált a földön. Siegfried belemártotta az ujját, és csodálkozva látta, hogy a sárkányzsír kemény páncélként vonja be. Erre egész testét megfürösztötte a sárkányzsírban, s többé kard vagy lándzsa nem hatolhatott át a bőrén. Miközben azonban a sárkányzsírban fürdött, a vállára egy falevél hullott. Azon a helyen, ahol a hársfa levele takarta, nem érte a sárkányzsír, így hát ott sebezhető maradt.
Siegfried haragosan tért vissza a kovácshoz, s megfenyegette árulásáért. A kovács engesztelésül gyönyörű pajzsot és pompás lovat ajándékozott neki.
Új páncéljában s Gráni nevű lován indult kalandra az ifjú vitéz. Amint lovagolt, egy hegy tövében két törpével találkozott: Siblunggal és Niblunggal. A két törpe az apai örökség, a Nibelung-kincs miatt civódott. A drágakövek garmadával hevertek a hegy belsejében, száz kocsi is alig bírta volna elhordani. Megkérték hát Siegfriedet, legyen döntőbíró, ossza ketté a kincset, s jutalmul egy csodakardot ígértek neki.
Siegfried igazságosan elfelezte a kincset, de a két kapzsi törpekirály elégedetlen volt a döntéssel. Haragosan Siegfriedre támadtak. Siegfried rögtön kipróbálhatta az új kard varázserejét. Legyőzte a két törpét s a szolgálatukban álló óriásokat is. Csak Alberich törpével nem bírt, mert ennek láthatatlanná tevő ködsisakja volt: aki ezt fölvette, azt emberi szem nem látta, fegyver nem sebezhette meg.
Hosszú ideig birkózott Siegfried Alberichhel, míg végül elbánt vele. A kincset visszavitte a hegy belsejébe az ifjú hős, és a törpét tette meg a kincs őrzőjének. A láthatatlanná tevő sisakot azonban elvette tőle, s így indult további kalandokra.
Így már volt Siegfriednek láthatatlanná tevő ködsisakja, a testét olyan páncél fedte, melyen kard nem hatol át. Nem volt nála híresebb vitéz hetedhét országon. Ekkor akadt útjába Regin törpe, aki már régóta kereste Siegfriedet, mert tudta, hogy csak ő veheti el Fafnir sárkánytól, a kincs őrzőjétől az aranyat. Álnok szavakkal behálózta Siegfriedet, s olyan kardot készített neki, mely még a folyó habjait is ketté tudta szelni. Cserébe viszont azt kívánta, hogy Siegfried ölje meg Fafnirt, és szerezze meg számára az apai örökséget.
Siegfried és Regin mentek, mendegéltek, amíg elérkeztek Fafnir barlangjához. Megtalálták a sárkány lábnyomát a folyóhoz vezető úton. Siegfried nagy árkot ásott az ösvény alatt, belebújt, és gallyakkal befedte. Amikor Fafnir az árok felett haladt el, hogy a folyóhoz jusson, Siegfried kinyújtotta kardját, és alulról beledöfte a sárkánykígyóba. Megrázkódott a sárkány, fejével, farkával csapkodott. Siegfried kiugrott az árokból, Fafnir ekkor emberi hangon megszólította:
- Ki fia vagy? Ember szült-e téged, hogy szíven tudtad szúrni Fafnirt?
Siegfried titkolta nevét, nehogy a sárkány megátkozza. Azt felelte neki:
- Szép Szarvasnak hívnak, széltében kódorgok, sem anyám, sem apám.
Fafnir erre így felelt:
- Ha nincs anyád és apád, hogy kerültél ide, te csodagyerek?
A haldokló sárkány gúnyos szavára felbőszült Siegfried, és így felelt:
- Hát annyira ostoba vagy, hogy nem ismersz fel engem? Siegfried vagyok, apám Siegmund volt, az én kardom sebzett halálra.
Megkérdezte akkor a sárkány:
Te fényes szemű ifjú, hős apa gyermeke, ki biztatott fel arra, hogy engem elpusztíts? Lásd, a ragyogó arany, a fényes gyűrűk romlást hoznak majd rád.
Dacosan felelte az ifjú:
- A gazdagság ugyan gondot okoz, de mégis mindenki kívánja.
Fafnir erre így felelt:
- Apámtól örökölt kincsemet őriztem, mérges leheletet fújtam, mégis legyőztek. Fogadd meg tanácsomat, és menj haza, mert a kincs, amit őriztem, romlásodat fogja okozni.
Ezzel a kincset őrző sárkénykígyó kiszenvedett.
Siegfried pedig folytatta vándorútját, ment hegyen-völgyön át. Egy sziklán különös fényt látott, mintha csak égig érő tűz világítaná meg. A lángon belül vár állott, mely csillogó pajzsokból volt felépítve, ormán pedig zászló lengett.
Siegfried lova pedig átugrotta a várat körülvevő tűzfalat, a hős bevágtatott a vár kapuján. Egyik teremben egy férfit pillantott meg teljes harci fegyverzetben, amint mélyen aludt egy heverőn. Lehúzta az alvó fejéről a sisakot, s akkor látta, hogy nem is férfi, hanem egy gyönyörű szép leány van előtte. Siegfried varázskardjával szétvágta az alvó testét fedő páncélt. Felébredt erre a leány, és azt kérdezte:
- Ki ébresztett fel mély álmomból? Hosszú ideig aludtam, hosszú ideig tartott Odin büntetése. Ő varázsolt el engem, és ő helyezett ide, a lángokkal körülvett várba.
Siegfried a lány neve után tudakozódott, és kíváncsian kérdezte, ugyan miért jutott ilyen sorsra. A lány megtöltött egy poharat az istenek italával, az emlékezés méhserével.
Elmondotta, hogy valaha tündérleány, valkűr volt, és Diadalra Törőnek, más néven Brünhildnek hívták. A valkűrök Odin isten kíséretéhez tartoznak. Ők segítik győzelemre azt, akinek nevét Odin a fülükbe súgja. Így élt Brünhild is a valkűrök hadában, míg egyszer megszegte Odin parancsát, és győzelemre segített egy harcost, akit Odin a harcban el akart veszejteni. Ezért az engedetlenségért Odin arra ítélte, hogy tündérből változzék földi halandóvá, s halandó legyen a férje is. Brünhild azonban könyörgött: ha már földi asszonnyá kell lennie, és férjhez kell mennie ( a tündérek ugyanis sohasem mentek férjhez), legalább azt engedje meg az isten, hogy a legbátrabb, legvitézebb ember felesége legyen.
Ekkor Odin elvarázsolta a tündért, s a lánggal körülvett kastélyba rejtette el. Ide csak a legvitézebb, legbátrabb férfi tudott behatolni.
Brünhild elmesélte hát, hogy mi történt vele, s aztán megtanította Siegfriedet számos bölcsességre. A fiatal hős álmélkodva hallotta a tündér tanítását, és százszorta bölcsebb lett. Végül így szólt:
- Nincs nálad okosabb asszony a világon, és esküszöm, hogy te leszel a feleségem.
Brünhild pedig így válaszolt:
- Te ébresztettél fel mély álmomból, te leszel a férjem.
Esküvel hűséget fogadtak egymásnak, Siegfried Fafnir aranygyűrűjét ajándékozta Brünhildnek, és azután új kalandra indult.
Hanem az arany el volt átkozva. Így történt, hogy amikor Siegfried elhagyta a szép valkűrt, akit esküvel eljegyzett, és visszatért a szülői házba, varázslat lepte meg, s ennek következtében elfelejtkezett a tündérleányról és neki tett esküjéről.
Ebben az időben Burgundiában három királyi fivér élt: Gunther, Gernot, és Giselher. Amikor húguk, a szépséges Kriemhild eladósorba jutott, egymás után jöttek a kérők a fővárosukba, a Rajna melletti Wormsba, ahol a királyfiak udvartartása volt.
Ekkor történt, hogy Kriemhild csodálatos álmot látott. Álmában egy szép sólymot nevelt fel, s amint az fölrepült a levegőbe, két sas elragadta, széttépte. Reggelre kelve elfutott anyjához, Ute asszonyhoz, és elpanaszolta, milyen szörnyű álma volt. Ute asszony így felelt:
- A sólyom, amelyről álmodtál, vitéz ifjú, akit szeretni fogsz. A két gyilkos sas támadása pedig azt jelenti, hogy fiatalon leli halálát.
Mikor Kriemhild meghallotta ezt a jóslatot, elhatározta, hogy inkább sohasem megy férjhez, semhogy ily nagy bánat érje. S hiába jöttek a kérők Wormsba. Kriemhild hajthatatlan maradt, visszautasította őket.
Eljutott Siegfriedhez is a szép burgundiai királylány híre. Elhatározta, hogy szerencsét próbál, és megkéri a kezét. Felkészült az útra, s tizenkét ifjú lovag kíséretében, gyönyörű paripákon, aranyos ruhákban indultak el leánykérőbe.
Hajóra szálltak az ifjak, s hetednapra megérkeztek Wormsba. Mikor kiszálltak a gyönyörű hajóból, megcsillant a napfény a ragyogó pajzsokon, sisakokon. Nagy csődület vette körül a daliás ifjakat, s mindjárt hírül vitték Gunther királynak, hogy vendég érkezett.
Gunther két fivérével és kísérőivel az ablakból nézte az érkezőket, s azon tanakodtak, vajon kik lehetnek a látogatók. Volt Gunther királynak udvarában egy híres, öreg vitéz, a burgundi királyok leghűségesebb harcosa és tanácsadója, Hagen, aki sokfelé járt, sok földet ismert, egy ideig Attila udvarában is raboskodott. Így szólt Hagen:
- Ezeket a fiatal daliákat nem láttam sosem, de úgy vélem, vezetőjük csak Siegfried lehet, a Nibelung-kincs birtokosa.
A három királyfi égett a vágytól, hogy meghallja a Nibelung-kincs megszerzésének történetét és Siegfried más kalandjait. Így hát addig, amíg Siegfried és társai kiszálltak a hajóból, és a palotához vonultak, Hagen elmesélte urainak, amit Siegfriedről hallott. Hozzáfűzte még azt is, hogy fogadják szívesen, mert a kapzsi Hagen rögtön arra gondolt, hogy jobb helyen lenne a rengeteg kincs a burgundiai udvarban. Gunther király kísérete tisztelettel fogadta az érkezőket, és meghívták Siegfriedet, maradjon náluk az udvarban. Nagy lakomát csaptak, rajnai bor került az asztalra, a lovagi torna napokig tartott. A küzdelemben, a versenyben mindig Siegfried volt a győztes. Gunther és fivérei megszerették a bátor, vidám ifjút.
Siegfried már jó ideje Wormsban tartózkodott, de Kriemhilddel még soha nem találkozott. Kriemhild azonban az ablak mögött elrejtőzve sokszor nézegette titokban a daliás ifjút, és úgy érezte, senki más nem lehet a férje, csak Siegfried.
Telt-múlt az idő, eljött az ősz, majd a tél, és Siegfried még mindig nem pillantotta meg Kriemhildet. Tavasszal azonban ellenség támadta meg a burgundi királyokat. Siegfried is felajánlotta, hogy részt vesz a küzdelemben. Olyan vitézül harcolt, hogy a támadók hamarosan megfutamodtak. Örvendezve tértek vissza Wormsba a győztesek, és boldog volt a szép Kriemhild is, mikor meghallotta, hogy szíve választottja milyen hősiesen küzdött. A győzelem alkalmából hatalmas ünnepséget rendeztek. Gernot király így szólt:
- Illő, hogy a győztes tiszteletére anyánk, Ute asszony és szép húgunk, Kriemhild is megjelenjék a lakomán. Kriemhild üljön Siegfried vitéz mellé.
Felöltözött hát Kriemhild a legszebb ruhájába, és Siegfried mellé ült az asztalfőre. Először egy szót sem szóltak egymáshoz, végre aztán Kriemhild remegő ajakkal üdvözölte a hőst. Némán ültek a lakoma alatt, és szívükben fellobogott a szerelem. Csakhogy Siegfried nem is remélte, hogy a királylányt feleségül adják hozzá. Másnap hazafelé akart indulni, de Hagen ekkor már sötét terveket szőtt, s az ő tanácsára a királyfiak nem engedték vissza Siegfriedet a hazájába.
Mialatt Siegfried Wormsban időzött, elfelejtett menyasszonyának, Brünhild valkűrnek a híre messze ment a világban. Sok férfi óhajtotta feleségül venni a szépséges tündérleányt. Brünhild közben kétségbeesetten várta vissza hűtlen kedvesét, aki őt a varázsálomból felébresztette. Cselt eszelt hát ki, s kihirdette: csak annak lesz a felesége, aki lándzsavetésben, kőhajításban és ugrásban legyőzi. Tudta ugyanis, hogy erre csak Siegfried lesz képes. Kihirdette azt is, hogy akit a versenyben legyőz, annak életével kell lakolnia. A fenyegetés ellenére sok kérő jelentkezett, de egy sem tudta legyőzni Brünhildet, és mindegyik életét vesztette.
Meghallotta Brünhild hírét Gunther király is, és elhatározta, hogy vagy Brünhild lesz a felesége, vagy senki. Egyezséget kötött hát Siegfrieddel. Ha Siegfried megszerzi számára Brünhildet, akkor cserében elnyeri Kriemhild királykisasszony kezét.
Siegfried a varázslat következtében nem emlékezett rá, hogy valaha örök hűséget fogadott Brünhildnek. Megkötötték hát az alkut, hajóra szálltak, és elindultak leánykérőbe.
Tizenkét napig hajóztak a tengeren Gunther és Siegfried, Hagen és burgundiai harcosok. A tizenharmadik napon közeledtek Isensteinhez, ahol Brünhild tanyázott. Kinézett az ablakon Brünhild, megpillantotta a hajót, s felismerte rajta kedvesét, Siegfriedet, akihez esküje kötötte. Felöltötte legszebb ruháját, és úgy sietett a vendégek elé. Csakhogy alig titkolhatta végtelen fájdalmát, mikor rájött, hogy Siegfried nem emlékszik esküjére, és teljesen elfelejtette őt. Még nagyobb volt haragja, mikor megtudta, hogy Gunther király leánykérőbe jött, Siegfried pedig Gunther király kíséretéhez tartozik.
Így szólt tehát Guntherhez:
- Ha kedves az életed, távozz innen! Három versenyben kell legyőznöd engem, s ha csak egyet is elvesztesz, halállal lakolsz. Először a hajítódárdát dobjuk el mind a ketten, azután kődobással versenyezünk, és magunk is a kő után ugrunk. Nincs olyan férfi a földön, aki képes lenne engem e három versenyben legyőzni.
Sejtette Gunther király, hogy a három verseny meghaladja az erejét, de Siegfried biztatta, hogy segítségére lesz. A hajóhoz lopakodott, itt rejtette el ugyanis a láthatatlanná tevő sisakot, melyet egykor Alberich törpétől szerzett meg.
Nagy tömeg gyűlt össze másnap, hogy tanúi legyenek a versenynek. Brünhild is díszbe öltözött, négy apród hozta utána drágakövekkel kirakott pajzsát. Azután három erős férfi hozta a kőrisfa lándzsát, éles hegye acélból készült. Gunther a fegyverek láttára elvesztette bátorságát, és vissza akart lépni a versenytől, de Siegfried, aki közben felvette a láthatatlanná tevő sisakot, a fülébe súgta:
- Csak bátran, királyom. Én melletted állok majd, és segítségedre leszek. Tégy úgy, mintha elhajítanád a lándzsát és a nehéz követ, és nézz közben a királylány szemébe.
Megkezdődött a verseny: Brünhild olyan erővel hajította el a lándzsáját Gunther felé, hogy a pajzs alig tudta felfogni az ütést, és bizony földre rogyott volna Gunther, ha a láthatatlan Siegfried nem segíti. Ekkor Gunther és Siegfried egyszerre ragadták meg a lándzsát, és olyan erővel dobták vissza Brünhild felé, hogy nehéz pajzsa szikrázott, ő maga pedig földre rogyott. E versenyben tehát Brünhild vesztett, s haragosan kiáltotta:
- Hátravan még a kődobás és az ugrás. Jól vigyázz, Gunther király, mert az életeddel játszol!
Hatalmas kődarabot hoztak a szolgák. Brünhild borzalmas erővel elhajította, majd maga is a kő után ugrott. Siegfried elcsodálkozott az asszony erején, de egy percig sem tétovázott. Gunther és a láthatatlan Siegfried még messzebbre hajították el a követ, mint Brünhild, majd Siegfried is utánaugrott a kőnek, és magával húzta Gunther királyt is. Így messzebbre ugrottak, mint Brünhild, s mind a három versenyt megnyerték. A valkűr állta szavát, és a vereség után elindult Guntherrel Worms városa felé.
A szép menyasszonyt diadalmasan vitték Wormsba, és senki nem volt boldogabb, mint Kriemhild, hiszen most már az ő házasságának sem volt akadálya.
/Átdolgozta: Dömötör Tekla/
Tóth Árpád: Örök tavaszban járnék
Örök tavaszban járnék, mikor a rügyek barna
Résén az új levél görbűl már szeliden
Mint enyhe nap verőjén ha kismacska pihen
S bársony talpából lágyan ferdűl ki gyenge karma...
Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,
Csak mintha illatos közelű szűzkisasszony
Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:
A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...
Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék,
Amíg a vídám alkony, mely halk sipon dudolgat,
Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,
S kék csipkével beszegné az utakat az árnyék...
Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,
Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,
Ballagó bogarat kék párjához terelnék,
S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...
Olvasnék, eltünődve: mily finom, furcsa műszer
A költő tolla, mely amíg betűket rajzol
A néma vonalakból milyen tündéri jaj szól:
Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel...
S elfáradnék s nem kéne zsongító mérgű vegyszer
Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit,
S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit,
Milyen lesz, amelyik hozzám szökik el egyszer...
S ocsúdva, messzinéznék a kék fátylú oromra:
Jön-e már kedvesem s mivel várjam s hogyan?
Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam,
Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?
Oh jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor,
De keserű utánad az árva lélek íze,
Elég már... bús aranyfüst az álmok dőre dísze,
S a józanúlt agy újra hűs kétszerkettőt számol...
Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,
Az álmokat, de lásd, oly jó ha még terem
Pár ábránd, elfeledni: ezer fejszés teren
Mint ritkúl drága erdőnk: ember, hit és remény...
Hadd zengjen még a költő ábrándot, vígaszt, halkat,
Magának s másnak is: körűl sok dermedt társa,
Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjü hársfa
Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat...
Legtöbbször megnézett
- Francesco Petrarca: Szonettek Laurához (15930)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (2362)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1556)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1497)
- Simon István: Mirza (1150)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1048)
- Vörösmarty Mihály: A fa és a madár (927)
- Romhányi József: Nyúliskola (837)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (834)
- Hajnal Anna: Téli hajnal (832)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (807)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (712)
- Shakespeare: Színház az egész világ (600)
- Móricz Zsigmond: A kondás legszennyesebb inge (563)
- La Fontaine: A holló és a róka (532)
- Nemes Nagy Ágnes: Jeromos, a remeterák (480)
- Tersánszky J. Jenő: Misi Mókus kalandjai (Részletek) (465)
- Juhász Gyula: Tiszai tájak (452)
- Csokonai Vitéz Mihály: Jövendölés az első oskoláról a Somogyban (426)
- Janus Pannonius: Búcsú Váradtól (408)